A kora szeptember első napjait ezúttal se nem Koreában, se nem Japánban, hanem mindjárt Tajvanon sikerült eltöltenem bájos “idegenvezetőm” kíséretében. Sosem gondoltam volna, hogy egy Magyarországnál jóval kisebb országban ilyen mennyiségű látnivalót fogunk találni, ám az eltöltött napok alatt sorra jöttek fel a jobbnál jobb ötletek, illetve egyre gyakoribbá váltak az “Ez tök jól néz ki“, az “Ezt meg kéne néznünk…” és társai felkiáltálsok. Tajvani nézelődésem a Taoyuan-i Nemzetközi Repülőtérről indult még két héttel ezelőtt.

A helyi WizzAir megfelelője, a Peach Aviation gépe gondoskodott arról, hogy Osaká-ból Tajvanra jussunk.

Japán, pontosabban a Tohoku-Hokkaido körtúránkat befejezve, kora hajnalban soroltunk az osakai Umeda állomásának közelébe, hogy potom 1500 yenért a reptérre furikázzunk. Szerettem volna ezúttal ismét a Nankai rapi:t járatát igénybe venni, ám a reggeli 4 órás osaka-i távozásunk még a Nankai vasúttársaságnak is korai volt. Közel egy óra buszozás után megérkeztünk a Kansai repülőtér 1-es számú termináljához, ahonnan egy rövid transzferrel jutottunk el, az egyébként csak a Peach Aviation által használt 2-es terminálhoz. Fapados társaság lévén ez a terminál jóval szerényebb a nagyobb nemzetközi forgalmat bonyolító társánál, ám értelemszerűen az ide vetődő utazóközönség igényei is kisebbek.

Az automatikus check-innél felsorakozván, szomorúan tapasztaltam, hogy a rendszer nem tud megbírkózni a repülőjegy foglalásakor megadott “Gyorgy” és az útlevelemben szereplő “Gyoergy” közti különbséggel, így kénytelen voltam én is felsorakozni a poggyászfeladáson kívül. A technikai malőrt követően rövid időn belül már a tranzit miniatűr duty-free shopjában turkáltam KitKat-ek után, melynek során ismét rábukkantam az elveszettnek hitt, Fuji ízesítésű példányokba. A túrásnak a Peach kedves légiutaskísérője vetett véget, aki búgó hangon invitálta az utasokat, hogy ugyan szálljanak már be az erkraftba. Innentől némi képszakadás, egészen a tajvani bevándorlási kisasszonyig, aki meglepően jól tudott angolul. A jószívű kormányzati munkatárs végül lehetővé tette, hogy percekkel később már az első tajvani étkemet fogyaszthassam egy nagyszerű szilvás csirke formájában, egy remek tápióka tea mellett.

Szilvás csirke zöldség- és rizskörettel, ahogyan a taoyuan-i reptéren készítik.

Némi várakozás után az elég érdekes helyre létesített nagysebességű vasút, a THSR taoyuani állomása felé vettük az irányt. Ez az állomás egyébként kifejezetten érdekes helyre került, hiszen a közelében nincs semmilyen lakott terület illetve a repülőtértől is egy jó 20-30 perc a transzfer. Az állomást továbbá az egyelőre még építés alatt álló Taoyuan MRT fogja közelebb hozni a repülőtérhez és Taipei-hez, erre azonban még 2015. végéig várnia kell az érdeklődőknek. Volt még néhány ezredmásodpercünk a vonat indulásáig, így gondoltam körbenézek kicsit az állomáson. A Kőbánya-Kispestnél valamivel cizelláltabb kivitelezésű állomásépületben büfék, italautomaták várják az utasokat, illetve barmolásmentes jegyautomaták is. Vasútfanatikusok természetesen Tajvanba érkezésüket követően rövid időn belül megkezdhetik a relikviák begyűjtését a kihelyezett szuvenírautomatákból. Alant néhány vizuális tartalom a sok betű értelmezését követő fáradtság enyhítésére:

A Taichungig tartó vontatút mindössze fél óráig tartott, s ez idő alatt lehetőségem volt realizálni, hogy a japán 700-as sorozatú shinkansen mintájára felhúzott tajvani 700T sorozat belülről sem különbözik sokban. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy mozgássérültek számára fenntartott (értsd: tolókocsival is elfoglalható) parcellákat alakítottak ki az utastérben, illetve az utas- és az előteret elválasztó ajtók is csak egy hiláriusan nagy gomb megnyomásával nyílnak. Taichung állomáson, a szerelvényből kikászálódva már rögtön érezhető volt, hogy a csekély déli irányú elmozdulás is, milyen hőérzet különbséget jelent. Ismételten némi várakozás következett, majd rövid buszozás után már szállásunk biztonságos bugyraiban készülhettünk utunk további részleteire. Addigis, étkek, melyeket eddig helyben találtam:

Kicsi kedvcsinálónak behajíottam hát néhány helyi és kevésbé helyi eredetű ételt is. Szeretném leszögezni, hogy nem elsősorban hamburgerezni indultam Tajvanra, viszont már a taoyuani repülőtéren is komoly kihívást jelentett számomra, hogy a meglepően széles hamburgerkínálatból melyiket próbáljam ki elsőnek. Tényleg váratlanul ért, hogy Japánhoz és Dél-Koreához hasonlóan mennyire népszerűek a különböző, nem tengeri herkentyűket tartalmazó hamburgerek, de még inkább meglepett, hogy egy viszonylag importkényszeres alapanyagokat tartalmazó étel mennyire nem drága, még magyar viszonylatban sem. A hamburgerek így árban sem nagyon térnek el a helyi étkektől, mely üdítő lehet a hozzám hasonló, masszív mennyiségű zsíron és cukron tengődő nyugati létformáknak. A burgerek mellett természetesen nem maradhattak el a néha nagyon lokális fogások sem, így például a büdös tofu sem, melynek szaga valóban egy üszkös láb szagára emlékeztet, melyet legalább 10 hete nem mostak és mindebbe enyhe petrezselyem-illat is vegyül.

Az “import” ételek közül a nyilvánvalóan magyar eredetű kürtőskalács kifejezetten ízlett, bár a medvecukros változat kegyetlenül édesnek bizonyult még nekem is. Az olasz jellegű étteremben fogyasztott fentebb is látható spagetti egyszer jó volt, bár hozzá kell tenni, hogy az árából Magyarországon kb. 8 főnek elegendő marhahúsos bolognai spagettit lehet kialakítani. A tengeri dolgok, így a polip, kagyló stb. számomra továbbra is értelmetlen ételnek tűnnek, hiszen vajmi táplálóak, állaguk sem nyerte el nagyon a tetszésem és a helyiek is szerintem csak az ízéért fogyasztják. Kifejezetten ízlenek viszont a különböző halas és rákos ételek, így például a saját magunk által, medencéből kifogható majd helyben megsüthető garnéla ötlete kifejezetten mókás és érdekes dolog, bár az első kapásom utáni reakcióból talán nem ez derül ki.

Garnélahalászat egy taichung-i rákfarm medencéjéből.

Ennyi kaja utána jöjjön hát némi szösszenet arról is, hogy hogyan is néz ki az ország általában. Első dolog, amit észrevettem és nagyon meg is tetszett, az a hihetetlen mennyiségű szentély és/vagy templom melyek gombamód elterjedtek az országban. A színes, barokk templomokat kenterbeverően kidolgozott gazdag motívumokat tartalmazó tetők néha már kilométerekről látszanak és rendezvény idején, akár több órát is el lehet tölteni. Külön érdekesség, hogy ezen templomok építéséhez állami támogatást is lehet kérni, így bárki felhúzhat egyet, a pénztárcájához igazítva.

Egy másik templomot látogató isten távozik vendéglátójától Tainan városában.

Tainan, mint az ország egyik legrégebbi városa, bővelkedik a különféle kisebb-nagyobb templomokban, szentélyekben s gyakoriak természetesen a különféle, valláshoz köthető szertartások is. Gyakran megesik, hogy egy-egy templom istene meglátogatja egy másik munkatársát, s ilyenkor díszes kísérettel vonul át a városon, melyet “szolgák” és “testőrök” hada egészít ki.

Egy isten látogatja meg munkatársát Tainan városában.

A vizuális élményen felül természetesen némi kínai mitológiai fejtágítást is kaptam. Megtudtam például, hogy mi a kínai horoszkópban szereplő állatok eredete: A történet szerint anno a Föld minden élőlénye korlátlan ideig élhetett és Isten (nem Buddha) egy idő után megelégelte ezt, így egy nap kihírdette, hogy a Föld lényei közül azok élhetnek legtovább, akik a legelsőnek jelennek meg nála egy általa kitűzött napon. Az állatok közül a patkány érkezett legelsőnek, így ő kapta a leghosszabb, 100 évet jelentő életet, míg a többi állat természetesen ennek kevesebbet. Az összes lény közül az ember érkezett legutoljára, aki nagyon elkeseredett, hogy ő csak egy évet élhet majd ezután. Ezt látva a patkány megszánta az embert és felajánlotta számára az ő saját 100 évét…

Természetesen ez csak egy verziója a sok különféle mondának, hiszen létezik olyan változat is, melyben az állatok ekkor kapják meg a neveiket vagy éppen Isten így kezdi el mérni az időt. További érdekesség például, hogy a nyugati világban viszonylag ismertebb Yin-Yang jel fekete és fehér részei a sötétség és a fény egyensúlyát szimbolizálják, mutatva azt, hogy jó dolgokhoz szükségszerűen társul valami rossz is és vice versa. A Yin-Yang jel egy változata egyébként szerepel Dél-Korea zászlajában is, mely az előbb említett egyensúlyon felül az ég és a föld kapcsolatát is szimbolizálhatja. (FYI: a 4 darab, 3 különböző elrendezésű, vonalakat tartalmazó jel a négy évszakot jelenti.)

A Yin-Yang jel, körülötte a kínai horoszkóp tizenkét állatával egy tajvani templomban bemutatva.

Az ország egyébként kifejezetten biztonságos, bár itt-ott azért érezni, hogy a helyiek nem gyakran látnak külföldit, de a megbámuláson kívül nem merészkednek továbbiakra, így pl. Indiával ellentétben nem szólítják le a látogatót, vagy kezdenek el árulni nekik valamit. A legnagyobb veszélyforrást, Koreához hasonlóan, az utcai forgalom jelentheti. A milliónyi robogós által diktált viszonylag egyedi közlekedési szabályokban könnyen veszélyes szituációt alakíthat ki magának az érdeklődő. Számos kereszteződésben nincs külön lámpa sem a gyalogosoknak, így ilyen esetekben érdemes a velünk párhuzamosan közlekedni kívánó autósoknak szóló jelzéseket figyelni. A tömegközlekedés kifejezetten jól szervezett, a távolsági buszok, számomra eddig egyedülálló módón, csak a végállomást jelentő városban állnak meg egy-két helyen, így pl. egy Taipei – Taichung buszjárat sehol máshol (pl. Taoyuan, Hsinchu stb.) nem fog megállni. A vasúti közlekedés is viszonylag megbízható, bár 5-30 perces késésekkel mindig kell kalkulálni, még a viszonylag pontosnak mondott nagysebességű vasúti hálózat járatain is, de a vasútról természetesen lesz még szó bővebben is. Alant néhány kép a szigeten fellelhető járművekről:

Végezetül még egy fun kép:

S__16523266
A poénért katt a képre!