Páran talán már kitalalták a címből, hogy ezúttal elsősorban Osaka, Kyoto és társai lesznek a főszerepben, azonban nem vasúti, hanem kulturális-érdekességes szempontból. Ismerőseinknek köszönhetően időről időre látogatásunkat tesszük e vidéken, így Shinsaibashi, Doutonbori és hasonlók környékén már csak egy alkalomban maximalizáljuk a látogatások számát és ekkor is rendszerint csak valamilyen égetően szükséges háztartási vagy szépségápolási felszerelés beszerzése végett vállalkozunk arra, hogy a „tax-free” mámorában fetrengő kínai turisták hadán átvágjunk. Nara más tészta, ugyanis itt még korábban sosem voltam, noha Japán egykori fővárosa kiemelt célpont a régióba látogató turisták között. Kyoto-ban ezúttal bepótoltuk a legutóbbi alkalomkor kimaradt Nijo-kastélyt, fűszereket és Gudetama termékeket vásároltunk, míg Wakayamá-ban az őszibarack árain döbbentünk le úgy, mintha nem lennénk tisztában a Japánban forgalmazott gyümölcsök értékével. Mindezek mellett, egynapos túra keretében terítékre került még a japán textilipar egyik fellegváraként számontartott Kojima illetve a Biwa-tó partján fekvő Hikone városai is.

Wakayama városának részlete a hasonlóan elnevezett kastélyból nézve.

Wakayama városának részlete a hasonlóan elnevezett kastélyból nézve.

Késő este érkeztünk meg a Kansai repülőtérre, így idő spórolása végett még a repülőn megvettem a belvárosi transzfer buszra szóló jegyeket. Hiba volt. Igyekezetünk ellenére éppen lekéstük az utolsó olyan buszjáratot, melyhez még lett volna helyi vasúti csatlakozásunk Umedá-nál. A repülőn kiállított jegyeket viszont nem lehetett visszaváltani és máskor sem lehet felhasználni, pedig nem kerülnek kevesebbe, mint a bárhol máshol kapható változatok. Kényszerű reptéri dekkolásunk végén így a tervezett 11-éjfél helyett hajnali 2-kor értünk szállásunkhoz, melyet végül taxival értünk el, így a városi transzferre szánt fejenkénti ~1500 yen-ből kb. a duplája lett.

Osaka, Ikeda – Ramen múzeum, shuin-ek, csatornafedelek

Barátaink így a vacsorára szánt okonomiyaki-t ebédre tették át, amiért én és Zoe is rendkívül hálásak voltunk, hiszen a sietős éjszaka során nem sok időnk volt enni. A fársztó napot és éjszakát követően kezdetnek valami könnyed, helyi látványosságot kerítettünk napirendre, hogy azért mégse csak fetrengéssel és evéssel töltsük el a napunkat. Felkerekedtünk hát, hogy meglátogassuk az egyetemisták megváltójaként számontartott instant ramen szülőhelyéül szolgáló Ikeda (池田市) városát, ahol a Momofuku Ando (安藤百福) után elnevezett múzeumban kaphattunk némi fejtágítást e gyorsétel történelméről.

Az Ikeda városában található Momofuku Ando Instant Ramen Múzeumban az első, csirkés ramen 1958-as feltalálásától kezdve követhetjük nyomon az instant tészta fejlődését.

Az Ikeda városában található Momofuku Ando Instant Ramen Múzeumban az első, csirkés ramen 1958-as feltalálásától kezdve követhetjük nyomon az instant tészta fejlődését.

A múzeumhoz közeledvén a feltaláló, Momofuku úr szobra köszönt minket, akiről egyébként később kiderült, hogy valójában tajvani származású, hiszen az akkor még japán megszállás alatt álló Chiayi (嘉義) városában született. Az épületbe lépve az elképszető ramen fejlődéstörténet mellett pl. az első „űrramen”-ről is olvashatunk, melyeket a gyártó Nisshin cég a Japán Űrkutatási Ügynökséggel (JAXA) közösen fejlesztett ki 2002-től a Nemzetközi Űrállomás (ISS) japán, „Kibo” (きぼう) moduljának 2008-as felbocsájtására. A szigorú előírásoknak megfelelő, darabonként mindössze 30-40g súlyú csomagokat négyféle kivitelben, hagyományos (tintahal, tojás, hagyma), curry-s (krumpli, répa, hagyma), miso-s (garnélarák, kukorica, répa, hagyma) és tonkotsu-s (tintahal, gomba, gyömbér, fokhagyma, szezámmag, hagyma) kivitelben hozták létre. Persze számolni kellett azzal, hogy az űrben nem lehet egyszerűen csak a tányérba kikészített tésztára loccsantani a forró vizet, ezért a tésztát a súlytalanságnak „ellenálló” csomagolásba helyezték, melynek elkészítéséhez 70°C-os vizet javasoltak.

A Nisshin és a JAXA közös találmánya az „űrramen”, mely ehhez hasonló, súlytalanság állapotában is elkészíthető formában került fel a Nemzetközi Űrállomásra.

A Nisshin és a JAXA közös találmánya az „űrramen”, mely ehhez hasonló, súlytalanság állapotában is elkészíthető formában került fel a Nemzetközi Űrállomásra.

A ramen múzeum egyébként további, interaktív élményt is kínál a „Cup Noodle Factory” és a „Chicken Ramen Factory” részlegekben. Előbbi a hagyományos, polisztirol bögrés instant tésztát teszi személyre szabottabbá, ahol saját magunknak gyárthatjuk le a tésztát, kezdve a bögre dekorációjától az ízesítőkig. Ez egy adagért 300 yen-be kerül, de ha nincs nagy tömeg, akár több változatot is csinálhatunk. A „factory” látogatása némileg több szervezést igényel, ugyanis ide csak foglalással lehet bejutni és ekkor is legalább két főre van szükség. A kb. 90 perces „workshop” során az érdeklődők maguk gyúrhatják be a ramen tésztáját, készíthetik el a tészta „tömböket” (ennek a hivatalos neve „seimen” (製麺)), melyeket szintén maguk ízesíthetnek, a tésztát pedig a személyzet segít gőzölni majd megsütni. A workshop ezúttal sem kerül egy túl vastag összegbe, hiszen felnőttenként mindössze 500, általános iskolás gyerekenként pedig csupán 300 yen-t kell leszurkolni.

Látogatásunk végén a kihelyezett ajándékboltban további, máshol nem kapható instant ramen különlegességeket és ajándéktárgyakat, Osaka-szerte pedig ramen-es ételkülönlegességeket szerezhetünk be.

A Shin-Osaka állomáson kapható ramen-es fagyi.

A Shin-Osaka állomáson kapható ramen-es fagyi.

A ramen múzeum után a közelben lévő Kureha szentély (呉服神社) felé vettük az irányt, hogy újabb „shuin”-t (朱印/ 御朱印) tegyünk be a gyűjteménybe. Az apró, ámde kellemes hangulatú szentély közvetelenül a Hankyu vasútvonala mellett található, néhány perc sétára Ikeda vasútállomástól.

Az Ikeda városában található Kureha szentély udvara.

Az Ikeda városában található Kureha szentély udvara.

Ha már szóba került a shuin, talán érdemes néhány szót ejteni erről is. A shuin-ek eredete nem teljesen tisztázott, azonban a legelfogadott változat szerint a templomoknak, szentélyeknek adakozóknak készítették, mely azonban eltér a hagyományos emlékbélyegzőktől. A shuin-eket a rutinosabbak már egy külön „albumba”, ún „shuin-cho”-ba (朱印帳) gyűjtik, melyeket általában 1000 yen-ért lehet kapni, helyenként eltérő díszítésű fedőlappal. Egy-egy shuin 300-1000 yen-be kerül, bár jellegét tekintve ez inkább adomány, semmint a shuin ellenértéke.

Függően attól, hogy milyen jellegű intézményt, templomot (寺院) vagy szentélyt (神社) látogatunk, alapvetően kétféle kivitelű shuin-t kaphatunk (ld. illusztráció alant). A templomok shuin-jei legfeljebb hét elemet tartalmazhatnak, három pecsétet (bal oldalon a templom pecsétje (寺院の押し印), középen a templom istenének pecsétje (御宝印), jobb oldalon a templom száma (札所番号)), három kalligrafikus írást (bal oldalon a templom neve (寺号), középen a templomban ábrázolt istenség neve (本尊名), jobb oldalon egy ima (奉拝)) és egy dátumot találhatunk. A szentélyek által adagolt shuin-ek viszont ennél jóval egyszerűbbek és mindössze legfeljebb négy elem, két pecsét (a szentély címere (社紋) felül és annak pecsétje (神社の押し印) alul) és két írás (dátum a bal oldalon és egy ima a jobb oldalon) található rajtuk.

Szentélyek (bal) és templomok (jobb) által készített shuin-ek elrendezései.

Szentélyek (bal) és templomok (jobb) által készített shuin-ek elrendezései.

Shuin-eket a „御朱印” (go-shuin) feliratú ablaknál üldögélő munkatársaktól, néhány perces rajzolást követően gyűjthetjük be, de mint Japán oly’ sok mindnnek, a shuin-ek begyűjtéséval kapcsolatban is akad néhány íratlan szabály. Az egyik legfontosabb, hogy a shuin kiállítása az éppen felkért szerzetes szuverén joga, így amennyiben udvariatlan, ortó, kínai stílusban kérjük azt, úgy megtagadhatja annak kiállítását, illetve ha ez megtörténik, akkor sem érdemes győzködni. Fontos szem előtt tartanunk továbbá, hogy záráskor, rendszerint 4 órakor vagy kicsivel ez után, már nem illik shuin-t rendelni, ahogy a kiállítás közbeni csacsogás vagy beszélgetés kezdeményezése is mellőzendő.

Shuin gyűjteményünket az erre rendszeresített könyv segítségével tárolhatjuk.

Shuin gyűjteményünket az erre rendszeresített könyv segítségével tárolhatjuk.

Ha már a gyűjtögetésnél tartunk, nemrég találtunk rá arra, az egyébként már 2007 óta tartó „őrületre”, melyben dekoratív csatornafedeleket ábrázoló kártyákat (japánul „manhole card” (マンホールカード)) lehet begyűjteni Wakkanai-tól Nahá-ig. A kártyák ingyenesen, esetenként egy fél perces kérdőívért cserébe gyűjthetőek be a meghatározott irodákban, melyek gyakran egyszerű turista információs pontok, de akár a helyi csatornázási művek kirendeltségei is lehetnek. Ha nagyon fel akarunk vágni valahol, akkor a „manhole” kártyákkal igazolhatjuk, hogy bizony nem csak a vonat ablakából láttuk az adott települést.

Csatornafedél kártyák Wakayama és Kurashiki városaiból.

Csatornafedél kártyák Wakayama és Kurashiki városaiból.

Fesztiválszezon japán módra

A japán nyarak elválaszthatatlan részét képező fesztiválok közül ezúttal a Tennoji közelében található Ikukunitama-szentélynél megrendezett eseményen tettük tiszteletünket. Jellegét tekintve a Szigettel vagy a Balaton Sound-dal kevés hasonlóságot mutató, ámde Japán-szerte, kötetlen időpontokban megrendezett fesztiválok a hagyomány szerint a holdév végi földműves munkák befejezését hivatottak megünnepelni, melyek napjainkban zenés fellépésekkel, tűzijátékkal és az elmaradhatatlan éjszakai piaccal jelentkeznek. Bár az általunk kinézett esemény messze nem akkora kaliberű mint a híres Gion fesztivál, már a metrótól való feljövetelkor is szép számban láttunk kimono-ban, getá-ban tipegő hölgyeket. A fesztivál helyszínéül szolgáló szentély előtt a legkülönbözőbb ételek és italok várakoztak arra, hogy az érdeklődők lecsapjanak rájuk, így egy LED fényekkel megvilágított pohár üdítő 500, az oblaat-ba (オブラート) csomagolt apró édességek 2-300, míg a szír árus által terített jégkrém 800 yen ellenében kínálta magát. Az efféle éjszakai piac egyébként nem mindennapos látvány Japánban, mellyel kapcsolatban meg is oszlik a közvélemény, hiszen egyesek a piac után fennmaradó szemetet és higiéniai problémákat hozzák fel ellenérvként.

Tajvanon megedződve az éjszakai piac már nem is hozott annyira lázba, az előadások viszont kifejezetten érdekesnek bizonyultak. Természetesen innen sem maradhattak el a selfie botokkal őrjöngve hadonászó kínai hordák sem, úgyhogy bizony meg kellett küzdeni egy-egy jobb helyért.

Az Ikukunitama-fesztiválon bevetésre került egy „ōdaiko” (大太鼓) dob is.

Az Ikukunitama-fesztiválon bevetésre került egy „ōdaiko” (大太鼓) dob is.

Hikone – Matchás, marhahúsos élmények

A fesztiválozós éjszaka után kissé megkésve kerekedtünk fel a másnapra tervezett hikone-i útra, ahol végül a kastélyt csak a távolból tudtuk megvizsgálni. A közelben lévő Konki parkban azonban lehetőségünk volt némi matcha fogyasztására is, mely egészen kellemes élménynek bizonyult a szépen fenntartott park látványával karöltve.

A matcha élmény fejenként 500 yen-be került, melyért két mochi-t és egy csésze, hagyományos úton, ún. „chasen” (茶筅) segítségével elkészített matcha teát kaptunk. A tea finom volt, ahogy az édességek is, ám a kicsi, seprűre emlékeztető „chasen”, pontosabban annak készítése egészen döbbenetes volt számomra. A „chasen” bambuszból készül és a rostokat egyenként, apró vágásokkal alakítják ki. Egy-egy „chasen” akár 100-200 ilyen rostot is tartalmazhat, melyeket a készítés során egyesével, késsel alakítanak ki. A „chasen” készítéséről elérhető egy kiváló, angol nyelvű videó itt.

Sajnáltam is ezúttal, hogy a forróság miatt inkább hátrahagyott fényképezőgépem ezúttal nem volt nálam, hiszen a „chasen” mellett a lenyűgöző Konki park és a kastély is megérdemelte volna, hogy jobb minőségben megörökítsem őket és a környéken kapható híres Omi marhahúsból (近江牛) készült csodákról még nem is beszéltem.

Teaház a Hikone városában található Konki parkban.

Teaház a Hikone városában található Konki parkban.

Újabb történelmi fejtágulás Kyoto-ban

Kastélyos igényeinket így másnap, Kyoto-ban sikerült kielégíteni a Nijo-kastély meglátogatásával. Érdekes módon a kastélyba csak 600 yen leszurkolása után lehet belépni, ám az épület belsejében még ennek ellenére sem lehet fotózni. Látogatásunk kezdetén a valaki által elejtett, 500 yen-es kyoto-i buszbérlet után rohanó két kínai okozta megrökönyödésből felocsúdva belibbentünk a kastély kellemesen hűvös bejáratába, ahol a némileg tépázott idegállapotú személyzet változó hangerővel adta a látogatók tudtára, hogy hova szabad lépni cipővel és hova nem.

Igen, Japán hagyományoknak megfelelően itt sem lehet cipővel kóvályogni a kastélyon belül, így kénytelenek leszünk megszabadulni attól. A fülemüle hangját utánzó ún. „uguisubari” (鴬張り) padlón haladva bejárhatjuk a kastély valamennyi részét, bár a történelem iránt kevésbé érdeklődők számára meglehetősen egyhangú lehet a hasonló kinézetű, változó méretű, tatamival borított szobák sora. Pedig az 1603-ban, még a Tokugawa-sógunátus idején befejezett, „shoin-zukuri” (書院造) stílusban épült kastély egyedülállónak számít, hiszen ez az utolsó fennmaradt erődített palotakomplexum Japánban. Sóguni kinevezése után a palotában Tokugawa Ieyasu, illetve távolléte esetén az Edo-ból (mai Tokyo) idevezényelt szamuráj őrség (在番, zaiban) időzött itt.

Az első, nagyobb volumenű felújításra még 1624-ben, Go-Mizunoo (後水尾天皇) császár látogatása előtt került sor, mely akkoriban a gazdasági stabilitás szimbólumának számított. Az elmaradott, de békés időszaknak a Tokugawa-sógunátus több mint 250 évnyi fennállás után, 1867-ben vetett véget, mikor a 15. sógun, Tokugawa Yoshinobu bejelentette vazallusainak, hogy a Meiji kor reformjainak megfelelően a politikai irányítás visszakerül a császár kezébe, lezárva így a feudális Japán korszakát.

A Nijo-kastély udvarának részlete háttérben a kastély „Ohiroma” (大広間) termével, ahol a sógun egykoron fogadta nemeseit.

A Nijo-kastély udvarának részlete háttérben a kastély „Ohiroma” (大広間) termével, ahol a sógun egykoron fogadta nemeseit.

A Nijo-kastély tüzetes megvizsgálása után a három Zen szekta közül a Rinzai iskolának a főtemploma felé indultunk, mely Kyoto nyugati részén, a kyoto-i metró Keage (蹴上) állomásának közelében található. Az 1264-ben, Kameyama szerzetes-császár (亀山天皇) által építtetett, eredetileg pihenőhelynek szánt Nanzenji épületegyüttes 1291-ben került a Zen ezen iskolájához, melynek első főpapja Daiminkokushi (大明国師) lett. A „gozan irodalom” (五山文學) egyik központjaként számontartott Nanzenji templom az idők során viszont háromszor is, 1394-ben, 1448-ban majd 1467-ban is megsemmisült egy-egy tűzvészben, a mai épületek 1570 és 1600 között készültek el.

A templomhoz tartozik még a „nyugaton” csak zen kertként ismert „karesansui” (枯山水) kert, mely kövek, bokrok, cserjék, mohák stb. gondos elrendezésével váltja ki a miniatűr tájkép érzetét. A templom területén található a Biwa-tó vizét szállító csatorna részét képező Suirokaku (水路閣) is, mely Európaiaknak a Pont du Gard vagy az Acquedotto di Vanvitelli képét idézheti fel, csak kisebb változatban.

A kyoto-i Nanzen-ji templom főépülete.

A kyoto-i Nanzen-ji templom főépülete.

S ha már Kyoto-ban voltunk, akkor nem maradhatott el a helyi Sanrio bolt és a kedvenc hétízű fűszerünket terítő Gion Ajikou (祇園味幸) meglátogatása sem. Előbbiben kimono-ba öltöztetett, embernagyságú Hello Kitty plüssel, addig utóbbiban a sárga chilipaprikára alapozott, udon-hoz, miso leveshez, yakitori-hoz is kiváló fűszerekkel kényeztethettük a megfelelő érzékszervünket.

A Gion Ajikou „hétízű” fűszere.

A Gion Ajikou „hétízű” fűszere.

Gyümölcsök és macskák Wakayamá-ból

Kansai látogatásunk nem lehetett volna teljes a világ talán legismertebb macskás vasúttársasága, a Wakayama Electric Railway meglátogatása nélkül, melyet mindenki csak „Tamá”-ról, a 2015-ben elhunyt tiszteletbeli állomásfőnökről ismer. A 2006-ban, a Nankai Kishikawa-vonalán megalakult cég tekintélyes adóssággal indította pályafutását, nem is véletlen hát, hogy a Nankai szabadulni akart az erősen veszteséges vonaltól. Az NHK TV-s közvetítéseinek köszönhetően civil összefogásból, adományokból és önkéntesek segítségével megalakult vasúttársaság mindössze 26 alkalmazottal tartja fenn a mindössze 14,3km hosszú vonalat és rajta közlekedő összen 6 motorvonatot.

A turisták elcsábítására a Nankai-féle kék-sárga-ezüst fényezésű járművekből 4-et már átalakítottak, melyek a környéken nagy mennyiségben termesztett eper és szilva után az „Ichigo” és „Umeboshi”, a Japán-szerte népszerű „gacha” kapszulajátékok után a „Gacha” és az örökös szuper állomásfőnök Tama után a „Tama” nevet kapták.

A Wakayama Electric Railway „Tama” vonatának utastere.

A Wakayama Electric Railway „Tama” vonatának utastere.

A Wakayamá-tól Kishi állomásig zöldellő rizsföldek és rendezett kis családi házak sokaságán átvágó, mintegy fél órás utunk egy véletlenszerű mellékvonalhoz képest látványosan több utastárssal zajlott. Az út alatt ráadásul csatlakozott hozzánk egy nagyobb csapat iskolás leányzó is, akik kuncogó, lopva rám pillantó reakcióiból nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugatiasabb stílusú turista sem lehet mindennapos errefelé.

Utunk végére érvén Kishi macskaformájú állomásépülete fogadott bennünket, melyben egy kellemes, légkondicionált helységben fetrengett II. Tama, a jelenlegi állomásfőnök. Az épületben kapott helyet a Tama kávézó és egy ajándékbolt is, illetve az ingyenes WiFi-nek köszönhetően a látogatók azonnal megoszthatják Instagram-on, hogy találkoztak a bálványozott jószággal. Az állomás közelében azonban semmi érdekesebb látnivaló nem akadt, így az előző vonattal érkezettek, hozzánk hasonlóan, fél- egy órás időzést követően indultak is vissza Wakayama felé.

Tama II. (Nitama), a Wakayama Electric Railway szupersztárja a társaság Kishi (貴志) állomásánál tekinthető meg.

Tama II. (Nitama), a Wakayama Electric Railway szupersztárja a társaság Kishi (貴志) állomásánál tekinthető meg.

Wakayama városában szerencsére már nem jelentkezett a visszaút során tapasztalt szemerkélő eső, így egy gyors curry után újult erővel vágtunk neki a város egy részének felfedezésének. Idővel el is jutottunk a város központjában található, Zoe szerint a Himeji kastély kisebb változatának kinéző Wakayama kastélyhoz, mert kellemesen a város fölé emelkedik, kiváló kilátást biztosítva így a környékre. A kastély körüli park ingyenesen látogatható, ám a falakon belülre jutáshoz már 410 yen bemutatása szükséges, melyet át is kell adni a pénztáros munkatársnak. A kastély kilátójából azonban remekül belátni a várost és az azt körülölelő hegyeket, így mondhatni egy hasznosan elköltött 410 yen volt ez, ráadásul még a Japán 100 kastélyát tartalmazó pecsétalbumba is sikerült begyűjteni a wakayama-i változatot.

A Wakayama-kastély látképe.

A Wakayama-kastély látképe.

A különböző gyümölcseiről, így a már említett eperről és szilváról is híres Wakayama prefektúrában nagy népszerűségnek örvend a sárgabarack is, mely azonban természetesen nem holmi kispesti piaci stílusban félig éretlenül, ömlesztve kerül a vásároló elé, hanem ízléses elrendezésű csomagolásban, egyesével csomagolt dobozokban. A gondoskódó termesztési módnak köszönhetően természetesen e barackok árában is visszaköszön mindez, így pl. az alábbi katalógusban a 15 darab barackot tartalmazó csomag, leárazás keretében (!) potom 8100 yen-ért (kb. 19000 forint) vihető el. Aki még így is sokallana 1200 forintot kiadni egyetlen barackért, annak tudnia kell, hogy az efféle gyümölcscsodák jellemzően nem mindennapi fogyasztásra, hanem ajándékozásra kerülnek, bár a több millióért elárverezett dinnyék talán még így is túlzásnak tűnhetnek. Hangsúlyozandó azonban, hogy az áruházakban kapható gyümölcsök még így is jóval a magyar árak felett találnak vevőre, úgyhogy némi természetes vitamint én is inkább Tajvanon veszek magamhoz.

Részlet egy wakayama-i barack szaküzlet kínálatából.

Részlet egy wakayama-i barack szaküzlet kínálatából.

Onsen de luxe Kinosaki módra

Osaka-i kirándulásunk utolsó napjaira tartogattuk az egyik „környékbeli” híres onsen üdülőhely, Kinosaki-onsen meglátogatását is, mely Osakából és Kyoto-ból is kb. 3 órányi vonatozással közelíthető meg. A kis település tulajdonképpen tényleg semmi mást nem tartalmaz, mint néhány nagyobb fürdőt illetve szállodákat, éttermeket. Ennek megfelelően külföldi és helyi turistákból is akadtak szép számmal, de szerencsére közvetlenül egy nagyobb nemzeti ünnep utáni napon érkeztünk, így már viszonylag alábbhagyott a tumultus.

A nagyon menő, naponta 1000 yen-ért bérelt yukatá-ban és getá-ban feszítő nyugati tömegeket megkerülve közvetlenül az állomás mellett található Sato Hot Spring épülete felé lódultunk, hogy az egy napos pancsolásra jogosító, mindössze 1200 yen-es bérletünket begyűjtsük. Turisztikai jelentősége révén ugyanis Kinosaki-onsen hét legnagyobb fürdőjét ezzel a bérlettel látogathatjuk egy teljes napig, így amennyiben a reggeli órákban érkezünk és csak este távozunk, úgy akár az összes onsen-t kipróbálhatjuk. Az akcióban résztvevő fürdők bejáratánál így elegendő csupán a jegyünk hátoldalán található QR-kódot a nemünknek megfelelő olvasónál lecsippantani és már kezdődhet is az önfeledt vízi mókázás.

A Kinosaki-onsen-ben helyet foglaló 7 onsen-t egy ehhez hasonló jeggyel látogathatjuk kedvezményesen.

A Kinosaki-onsen-ben helyet foglaló 7 onsen-t egy ehhez hasonló jeggyel látogathatjuk kedvezményesen.

Az általunk kiválasztott első onsen talán a legnagyobb és a legtöbb szolgáltatást nyújtotta mind közül, hiszen a többszintes épületben a standard forróvizes medencék mellett gőzfürdők, szaunák is helyet kaptak. Nekem egyébként valamennyi fürdő közül a Mandara Hot Spring tetszett leginkább, mely bár messze nem volt akkora, mint az első hely, a szabadban elhelyezkedő 2-3 személyes kádak Yufuin és Oita hangulatát idézték fel bennem, mely télen, havazás idején még különlegesebb élmény lehet.

A Kinosaki-onsen-ben található Mandara fürdő homlokzata.

A Kinosaki-onsen-ben található Mandara fürdő homlokzata.

Az egyetlen problémám Kinosaki-onsen-nel még is az volt, hogy láthatóan „elturistásodott”, mindent ott volt az ember orra előtt, kényelmesen elérhető közelségben. A felfedezés öröme így elmaradt a kisebb, helyi fürdőktől, melyek szerényebb árakkal, főleg a környékbeli lakók mindennapos tisztálkodási igényeinek kielégítése végett működnek. Ez utóbbi fajtából lakóhelyem környékét kivéve Echigo-Yuzawa állomás közelében és Hokkaido-n látogattam meg párat, illetve ismerőseink ajánlását követve ezúttal egy, többféle összetételű vizet is tartalmazó fürdőt is felkerestünk Akashi városában.

A Kawasaki gyára mögött megbújó épületet józan turista aligha látogatja, így Kinosaki-onsen-nel ellentétben alacsony maradt az angol feliratok száma is. A tágas, letisztult onsen-ekkel szemben az ehhez hasonló fürdők rendszerint kisebb, zsúfoltabb előteret kaptak, melyekben adott esetben egy-két mosógép, ruhaszárító, a minden fürdős igényünket kielégító recepció és természetesen a jegy- és italautomaták kaptak helyet. A fejenként mindössze 400 yen-es beugrót követően én rövidebb, Zoe jóval hosszabb ideig pácolódott a kellemesen forró medencében. Várakozásom ideje alatt azonban így eltűnödtem, hogy relatíve szerencsésnek mondhatom magam, hogy lakásom mosógépet is tartalmaz, hiszen azok a háztartások, melyek ezt nem engedhetik meg maguknak (nem feltétlen anyagi, inkább helytakarékossági okokból), azok hőben-fagyban a „coin laundry”-k vagy az efféle fürdők szolgáltatásait kénytelenek igénybe venni. Tapasztalatból tudom, hogy nem túl lélekmelengető érzés a munkából hullafáradtan hazaérkezve még kerülni is egy-két órát azért, hogy legyen tiszta gatya másnapra.

Tipikus japán fürdő előtere. Az ehhez hasonló létesítmények ugyan nem feltétlenül geotermikus energia által felmelegített vízzel üzemelnek, azonban a helyiek sokkal inkább a napi tisztálkodás lebonyolítására, semmint kikapcsolódásként látogatják ezeket a helyeket.

Tipikus japán fürdő előtere. Az ehhez hasonló létesítmények ugyan nem feltétlenül geotermikus energia által felmelegített vízzel üzemelnek, azonban a helyiek sokkal inkább a napi tisztálkodás lebonyolítására, semmint kikapcsolódásként látogatják ezeket a helyeket.

Egy magyar idegenlégiós Osaká-ban: A MÁV 375,1026-os gőzmozdony

Hogy ne maradjon vasút nélkül ez a bejegyzés se, kihasználva a jó időt egyik reggel felkerekedtem, hogy az Osaká-ba importált, vélhetően egyetlen Japánban lévő magyar gőzmozdonyt, a korábban Kisternye környékén üzemelő MÁV 375,1026-os jószágot is megörökítsem. A későbbiekben egy Facebook-os csoportban még a mozdonyt egykoron értékesítő MÁV-os munkatárs is felbukkant, aki elmondta, hogy a mozdony forgalomból való kivonását követően Salgótarjánban tárolták és innen vitték le Rijeka kikötőjébe az 1990-es évek elején. A japán üzletember 30000 német márkát, vagyis mai árfolyamon közel 15000€-t fizetett a gép futóképessé tételéért és az osaká-ig történő szállításért.

A mozdony így elméletileg pár évtizede már Japánban lakik, ám annak tervezett kiállítás meglehetősen egyedi módon sikerült. A trélerre helyezett mozdony az idők során ide-oda utazott a lakhelyéül szolgáló telephelyen, így pl. Google Maps-en még némileg eldugva látható, ám napjainkban közvetlenül a járda mellett, egy internet kávézó előtt tekinthető meg. Nem egy turistás környék, de mindenképpen érdemes volt látni ezt a kis darabkát Magyarországból egy ennyire távoli és nem is igazán kiemelkedő helyszínen.

MÁV 375,1026-os gőzmozdony az osaka-i Takidani állomás közelében.

MÁV 375,1026-os gőzmozdony az osaka-i Takidani állomás közelében.

A vidéki Japán zsugorodó földjein

Kirándulásunk utolsó napján belevetettük magunkat az igazi vidéki hangulatba, hiszen ismerőseink Tamba városának közelében található, újonnan vásárolt házába voltunk hivatalosak. Iso (石生) állomásától így még egy bő fél óra autókázás várt ránk, melynek végén egy némileg kihalt, szezámültetvényekkel és hegyekkel tartkított környéken találtuk magunkat. Korábban eddig csak az okayama-i Misaki városában tapasztaltam az urbanizáció hatásait az egymás mellett sorakozó, ámde hatalmas alapterületű, tatami-s, tolóajtós házak üresen kongó, romos, gazzal benőtt látványa által. A benne élő család elvándorlása vagy tulajdonosai halála után ezek a házak rendszerint üresen maradnak és egy idő után a helyi önkormányzatokhoz kerülnek vissza, akik természetesen szeretnék értékesíteni az ingatlant. A kereslet azonban nem túl nagy, relatíve csekély azon kalandvágyó embereknek a száma, akik a városi kényelemtől ilyen távol kezdenének új életet. S bár egyes esetekben csábító lehet a gyakran mindössze 100000 yen-ért (kb. 234000 forint és nem, nem hiányzik egy nulla sem!) értékesített faház, a felújításra szánt idő és pénz, a munkalehetőségek és az infrastruktúra hiánya inkább taszítólag hat az érdeklődökre.

Az infrastrukúra hiánya azonban tényleg szembetűnő, hiszen a házban nincsen vezetékes víz, a főzéshez használt ivóvíz egy közeli, szintén elhagyatott templom kútjából érkezik. A környéken a legtöbb ház üresen áll, s bár rongálásnak sehol nincs nyoma, a viszontagságos időjárás okozta károkat, pl. a betört ablakban csüngő faágakat sem takarította el senki. A „közelben”, potom 10 kilométerre található egy benzinkút és egy posta, ennél valamivel messzebb egy 7-Eleven. Tömegközlekedés híján így a napi teendők is több óra vezetés igényelhetnek.

Vidéki tájkép Tamba városának határában, előtérben némi szezám ültetvénnyel.

Vidéki tájkép Tamba városának határában, előtérben némi szezám ültetvénnyel.

Az úttesttől eltávolodva az embernagyságú gazban kisteherautókat pillantunk meg, melyek bár szintén csak az időjárás nyomait viselik, tulajdonosaik láthatóan már akár több hónapja nem használhatták őket. A változó méretű ültetvényeket elektromos kerítés védi a hegyekből lemerészkedő állatoktól, így a szezám, a krumpli, paradicsom is makulátlan állapotban, katonásan sorakozik egymás után. A szomszéd házakban élő, jellemzően idősebb farmerek szívesen kísérletezgetnek újabb módszerekkel is, így kisebb, Fukuoka-módszerrel (自然農法, shizen nōhō) nevelt kertekben néha egészen egzotikus zöldségek is növekednek.

Tájkép Yabu (養父市) közelében.

Tájkép Yabu (養父市) közelében.

Véget ért a móka…

Az utazásunk során tapasztalt élményeknek köszönhetően inkább elcsigázva, semmint felfrissülve vonultunk ki hajnalban a Kansai repülőtérre, hogy ismét felvegyünk a napi „robot” fonalát. Várakozásunkat természetesen ezúttal is a különleges KitKat-ek böngészésével töltöttük el, melynek során végül rábukkantam erre a wasabi-s példányra:

Wasabi-s KitKat a Kansai repülőtér üzletének kínálatában.

Wasabi-s KitKat a Kansai repülőtér üzletének kínálatában.

Shimonoseki-ben aztán még volt egy fél napom, hogy kifújjam magam, mielőtt ismét belevetem magam a JIS szabványok végtelen örömöket kínáló világába, illetve felkészítettem magam lélekben, hogy jó darabig nem lesz lehetőségem ehhez hasonló, hosszabb túrára. A cudar, tájfunok által élvezetesebbé tett időjárásnak köszönhetően még az ablakomból látható Adachi-hegyet sem sikerült bejárni, pedig már régóta a listámon van. Addig is marad nekem az új évad Game of Thrones meg a Costco-ban vásárolt 4kg-os popcorn csomag