Ki ne hallotta volna már Barry Levinson 1987-es filmjének ikonikussá vált címét valamelyik, Vietnammal kapcsolatos írásban, melyet ezúttal is én is felhasználhatok egy klisés címadáshoz. Bár a háború fellegei ugyan szerencsére már eloszlottak az ország egéről, az egykori harcok nyomai még ugyanúgy megtalálhatóak az Észak- és Dél-Vietnam határát képező Quang Tri provincia zugaiban, mint az idősebbek emlékezetében. Botorság lenne egyébként valamiféle háború által tépázott, napalmba és Agent Orange-ba burkolt régiót elképzelni, hiszen a külföld felé nyitó Vietnam immár magyarok számára is egyszerűbb vízum ügyintézéssel (e-visa) teszi elérhetőbbé Nha Trang, Vung Tau vagy Phu Quoc homokos tengerpartjait, Sapa teaföldjeit vagy a Ha Long-öböl szemkápráztató geológiai képződményeit. Utam során ezúttal Ho Si Minh-város, Dalat, Nha Trang és Hue városai kerültek terítékre, így mondhatni inkább csak az egykori Dél-Vietnamot jártam be.

A Dalat közelében található Chùa Linh Phước-templom részlete.

A Dalat közelében található Chùa Linh Phước-templom részlete.

Köszönhetően annak, hogy 2017. februárjától magyar állampolgárok számára is elérhetővé vált a vietnami e-vízum, én is kaptam az alkalmon, hogy e régóta bakancslistás országot is megismerhessem. A vízumot természetesen internetes ügynökségek egész hada intézte volna nekem az eredeti ár 2-3-szorosáért, ám az ajánlatok erdejében végül rátaláltam a hivatalos vízumigénylő oldalra, ahol viszonylag bajlódásmentesen, egyértelmű információkkal támogatva tölthettem ki az igénylőlapot. Egyes médiumokban olvastam ugyan, hogy e weboldal vagy a fizetési felület nem mindig elérhető, ezúttal szerencsére egyik problémával sem szembesültem. Fizetést követően három nap múlva érkezett az igényléssel kapcsolatos visszajelzés, melyről talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy sikeres volt, egyébként nem lenne túl izgalmas az írás további része.

Vietnami e-vízumunk sikeres igénylése esetén efféle felületről tölthetjük le és nyomtathatjuk a vízumunkat.

Vietnami e-vízumunk sikeres igénylése esetén efféle felületről tölthetjük le és nyomtathatjuk a vízumunkat.

Utazásom lebonyolításában ezúttal a Vietnem Airlines segédkezett, akik viszonylag baráti áron, 45020 yen-ért (kb. 105300 forint), durván 5 óra alatt repítettek Fukuoka (福岡) és Ho Si Minh-város között.

Ho Si Minh-város

A relatíve eseménytelen út végén egy hasonlóan izgalmas beléptetés során derült fény arra, hogy február óta már mindenki hozzászokott az e-vízumhoz, így gördülékenyen zajlott az ügyintézés. A reptérről kikászálódva először kerülhettem emberközi kapcsolatba a vietnami taxisokkal, akik jelenléte az egész utazásom során végigkísért. Ezúttal azonban gondoltam, hogy gyorsan hozzászoktatom magam a helyi tömegközlekedéshez, hiszen a taxikon és a xe om-okon (meg Uber-en és Grab-en) kívül csupán a buszokra támaszkodhattam, hiszen a metró még csak készülőfélben van.

A szállásomra így a kiszemelt 152-es busszal jutottam el, mely a repülőtér, a népszerű Ben Thanh piac és a „szegény turista- és partinegyedet” jelentő Tran Hung Dao között teremt összeköttetést. Pl. Malajziával ellentétben nincs lehetőség a jegyeket előre megváltani, mindezt ugyanis a busz fedélzetére telepített, biomechatronikus berendezés intézi. Ez tipikus példája a vietnami félmegoldásoknak, hiszen bár magát a jegyet gyakran a buszon található automatából vehetjük át, a pénzügyeket azonban továbbra is emberi munkaerő intézi, aki rendszerint a buszvezető melletti anyósülésen utazik. Egy-egy buszjegy kb. 5000 dongtól (kb. 60 forint) indul, kivéve a reptéri változatot, mert az 20000 dong (kb. 235 forint). A buszhálózat kiterjedt, azonban a menetrendek kibogozása Google vagy a meglepően hatékony helyi, buszos alkalmazás nélkül azonban nehézségekbe ütközhet.

A Ho Si Minh-városban közlekedő helyi buszok menetjegye.

A Ho Si Minh-városban közlekedő helyi buszok menetjegye.

Szerencsémre az ég csak a szállásom elérése után szakadt le, azonban a vállhalhatatlan időjárás makacsul kitartott az első pár napban, így jellemzően városi látnivalókra szorítkoztam.

Egyik ilyen volt a vietnami háború egyik fő helyszínéül szolgáló Függetlenségi Palota Palace (Dinh Độc Lập vagy Dinh Thống Nhất). A korábbi francia, majd japán jelenlét alatt a kormányzó illetve magasrangú tisztek szálláshelyéül szolgáló egykori épület a vietnami háború alatt, 1962-ben egy bombázás során szenvedett olyan mértékű károkat, hogy Ngô Đình Diệm, Dél-Vietnam akkori miniszterelnöke végül a teljes épület lebontása, majd újjáépítése mellett döntött. A jelenlegi épület így 1966. októberében készült el, melyet 1975-ben még egy bombatámadás ért, míg ugyanezen év novemberében, az észak-vietnami csapatok betörésével a vietnami háború is véget ért.

A Ho Si Minh-városban található Függetlenségi Palota 1966-ban elkészült, új épülete.

A Ho Si Minh-városban található Függetlenségi Palota 1966-ban elkészült, új épülete.

A Ngô Viết Thụ által tervezett épület a keleti filozófia elemeit is felvonultatja, így az felülnézetben a „吉” ideogrammát rajzolja ki, mely kínaiul „jó szerencsét” jelent. Döbbenetes módon az ajtókat a „口”, vagyis kínai jelentésében is „ajtó” vagy „száj” ideogramma ihlette, azonban ez ezúttal nem az ajtót, hanem az „igaz beszédet” szimbolizálja.

Az Állami Bankett-terem, mely legfeljebb 100 fő befogadására alkalmas. Az utolsó állami vacsorát Nguyễn Văn Thiệu dél-vietnami miniszterelnök és az USA szenátusának tagjainak részvételével tartották itt 1975. március 1-jén, melynek során az Egyesült Államok további támogatásáról biztosította Dél-Vietnamot (mint később kiderült, nem túl sokáig).

Az Állami Bankett-terem, mely legfeljebb 100 fő befogadására alkalmas. Az utolsó állami vacsorát Nguyễn Văn Thiệu dél-vietnami miniszterelnök és az USA szenátusának tagjainak részvételével tartották itt 1975. március 1-jén, melynek során az Egyesült Államok további támogatásáról biztosította Dél-Vietnamot (mint később kiderült, nem túl sokáig).

Nem valószínű, hogy ez lesz a legnépszerűbb, Vietnamról szóló írás, hiszen pl. én kifejezetten érdeklődőm a vietnami háború, az ország történelme és kultúrája iránt, így látogatásom során gyakran ezek megismerésére fektettem a hangsúlyt ahelyett, hogy Phu Quoc, a Mekong-delta, Cu Chi-alagutak vagy Vung Tau klisés, elturistásodott helyeit feszegetném, valószínűleg nem először a magyar blogok történetében. A Mekong-delta még úgy-ahogy érdekelt volna, a saigoni időjárás azonban nem csábított egy opcionális tájfunnal megfűszerezett úszó piac meglátogatására. Tenger nélküli ország lévén a magyar turistáknak Phu Quoc és Vung Tau is maga lehet a mennyország, de tekintve, hogy lassan 4 éve élek egy szigeten, a tenger látványa és a „szigeti” lét már szintén nem mozgattak meg különösebben.

Szerencsémre a Palota meglátogatása után az eső is alábbhagyott kicsit, valamint a Tajvant is megszégyenítő motoros forgalom sem végzett ki, így lehetőségem volt elfogyasztani az első, autentikus pho levesemet. Később erről kiderült, hogy ez ilyen „de luxe” változat volt, melyért egy sörrel együtt 120000 dongot (kb. 1400 forint) fizettem.

Csirkés pho tojással.

Csirkés pho tojással.

Többen írták egyébként, hogy a „két” Vietnam közül valószínűleg az északi rész az érdekesebb, hiszen Sapa rizsföldjei és a Ha Long-öböl geológiai képződményei is a legnagyobb népszerűségnek örvendenek a vietnami látnivalók között.

Ezen tűnödve inkább kerültem egyet a Bitexco Torony felé, hogy a felszakadozó felhőzetet kihasználva felülről is szemügyre vegyem a várost. Saigon egyébként bár zsúfolt, 8,5 millió lakosával szinte egész Magyarországot bele lehetne pakolni, a felhőkarcolók, vagy a hatalmas, több tíz emeletes lakóépületek mégsem meghatározó elemei a város képének. Mindez valamennyire már a repülőből is látszódott, ám a Bitexco kilátójából nyíló látványt viszonylag kis mértékben tarkították hasonló magasságú épületek. Belegondolva, hogy Fukuoka 1,5 milliós tömege metróval, vasúttal kiegészülve is sok fejfájást tud okozni néha, Saigon kifejezett közlekedési pokolnak tűnt, amit végül a sajátos stílusban vezető, napi szinten dugóba verődő motorosok is igazoltak. Nagyon rá fog már férni a városra a metró, ha egyszer elkészül.

Ho Si Minh-város látképe a Bitexco toronyból.

Ho Si Minh-város látképe a Bitexco toronyból.

A toronyból leereszkedvén a közeli turistacsapda, a Ben Thanh piac felé vettem az irányt, hogy asszonyom „háremnadrágját” pótoljam, illetve alkalomadtán némi teával vagy kávéval is felpakoljak, ha már mindkettő dívik Vietnamban. A kb. Nagyvásárcsarnok alapterületű Ben Thanh piac előtt az épülő MRT miatt jelentős túrásokra számíthatunk az elkövetkező néhány évben, így az jármű- és gyalogosforgalom is meglehetősen zsúfolttá válhat. A piac épületét elvileg 18:30-kor zárják, ám szerencsémre még ezután is akadt néhány készséges árus. Az alkudozás kötelező, így kezdetben próbáltam meggyőzni őket, hogy elviszem az árut és csak 100000 dongot (kb. 1180 forint) kell fizetniük nekem ezért, ám rendszeresen visszautasítottak, így végül beadtam a derekam, hogy inkább én adok nekik csekély összeget a portékáért. A „még körbenézek”, „visszajövök holnap” vagy „máshol olcsóbban láttam” kulcsszavakkal gyakran hatékonyan érvényesíthetjük az 50%-os kedvezmény iránti igényünket, így teát és nadrágot, később pedig rambutánt is kedvező áron gyűjthettem be.

Online pénztárgéppel nem rendelkező, ÁFA-s számlát nem adó illegális rambutánárus Ho Si Minh-városban.

Online pénztárgéppel nem rendelkező, ÁFA-s számlát nem adó illegális rambutánárus Ho Si Minh-városban.

Vacsorára végül pedig bánh mi volt betervezve, melyet anno még Tajvanon próbáltam ki először. A bőség zavarában kutakodva végül találtam egy nagyon szimpatikus, kebabos bánh mit terítő standot, ahol potom 20000 dongért juthattam e nagyszerű de egyszerű eledelhez. Utam során több helyen is kipróbáltam efféle szendvicseket, de két ugyanolyat szinte sehol nem találtam.

Hagyományos „bánh mi” stand és szokásos napi tevékenységét végző vietnami férfi.

Hagyományos „bánh mi” stand és szokásos napi tevékenységét végző vietnami férfi.

A Saigon – Dalat – Nha Trang buszjegyemet már érkezésem napján megvettem a szállásomon keresztül, ám kiderült, hogy ez egy nagy hiba volt, hiszen némi utánajárással olcsóbban is elintézhettem volna mindezt magamnak. A jegyekért így összesen 28 USD-t fizettem (kb. 7500 forint), ami nem vágott ugyan hanyatt, de a Keleti buszpályaudvaron (Bến xe Miền Đông) biztosan akadt volna macerásabb, ám kedvezőbb ajánlat is.

A buszozás, nem túl váratlan módon, meglehetősen nehézkesen indult, hiszen szállásom már reggel 7-re a közelben található Hanh Café-hoz (ami nem egy kávézó, hanem az utazási iroda neve) rendelt. E kérésnek eleget is tettem, ám meglepetésemre az ott ülő hölgyek közölték, hogy menjek vissza 8-ra, mert csak akkor indulunk. Nosza, mondom kerülök még egyet a környéken akkor… Visszatérve még egy jó 20 percig várakoztattak bennünket, majd mindenkit átparancsoltak a szomszédos Futa Buslines irodájába, ahol vegyülhettünk a Vung Tau felé utazók tömegeivel. Itt is vártunk még legalább 30-40 percet, mire a „shuttle” buszunk megérkezett. A tényleges, Dalatig közlekedő buszra végül egy, az autópálya mellett felállított sörsátraknál szállhattunk fel. Járművünk meglehetősen igényes és rendezett volt, hiszen az út során változó minőségű WiFi-t is élvezhettünk, illetve meglepetésemre a cipőket szigorúan mindenkivel levetették beszállás előtt. Az utastér valószínűleg egyik európai közlekedési hatóság vizsgáján sem menne át, az ülések viszont tényleg kvázi fekvőhelynek tekinthetőek, bár teljesen kinyújtózni így sem tudtam.

Véletlenszerű vietnami távolsági busz utastere.

Véletlenszerű vietnami távolsági busz utastere.

Az út során két alkalommal álltunk meg egy nagyobb evő- és egy rövidebb pisiszünet erejéig, de mindezt leszámítva eseménytelenül telt az út.

Dalat

Amilyen szép, derült idő uralkodott az út legnagyobb részében, olyan ködössé, esőssé vált mindez a hegyek közé érve. Tartottam így attól, hogy a nem túl hosszúra tervezett dalati látogatásom során végig ilyesmiben lesz részem, de szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak. A hosszú, 8 órás út végén (amiből kb. 5-öt töltöttem ténylegesen a buszon) elcsigázva kászálódtam ki a buszból, ám az elmaradhatatlan taxisok segítségének köszönhetően különösebb erőfeszítés nélkül érhettem el jópofa szállásomat.

A dalati Redhouse Backpacker hostel.

A dalati Redhouse Backpacker hostel.

Egy kivételével (ld. később) az általam egyébként totál véletlenszerűen kiválasztott hostelek és szállodák egytől egyig kiváló szolgáltatásokat nyújtottak, a hostelek gyakran ingyenes reggelivel, remek WiFi-vel, kényelmes ággyal és szobával fogadtak. Dalati szállásom két éjszakára ráadásul mindössze 6,3 USD-ba (kb. 1690 forint) került, de Hue-ban vagy Ho Si Minh-városban sem kellett 10000 forintnál többet fizetnem egy-egy hostelért.

Dalat éjszakai városképe a Redhouse Backpacker hostelből.

Dalat éjszakai városképe a Redhouse Backpacker hostelből.

Kellemes alvás és egy frissítő reggeli után végre egy csodálatos, derűs nap fogadott, így szívesen indultam a város felfedezésére. 1500 méteres tengerszint feletti magasságával Dalat kellemesen hűvös klímával várja a látogatókat, a város hegyes-völgyes-tavas látványa pedig határozottan sétára invitálja az utazókat. A város felett húzódó Trần Hưng Đạo úton haladva remek kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre, így nem nehéz belátni, hogy egykoron miért vált e környék a francia gyarmatosítók közkedvelt pihenőhelyévé. Az út mellett így egymást érik a változó minőségben fennmaradt, határozottan európai stílusú villák, melyeket még napjainkban is balusztrádok, spaletták és borostyán díszít.

A nagyszerű környék okán így természetesen számos, kedvező árú szervezett túra is várja a kirándulni vágyókat, melyek között a kellemes sétától kezdve a sziklamászásig és raftingig mindent találni. A könnyebb túrák pl. a Tigris-vízesésig mindössze 6 órát és 28 USD-t (vagy 630000 dongot) igényelnek, melyért cserébe fenyvesek, kávé- és teaültetvényeket bejárva ismerhetjük meg a környéket. Kalandvágyóbbak a Datanla-vízesésnél tehetik próbára magukat sziklamászással és vadvízi pancsolással és ez is mindössze 50 USD-ba (vagy 1120000 dongba) kerül.

Dalat látképe a Trần Hưng Đạo út felől nézve.

Dalat látképe a Trần Hưng Đạo út felől nézve.

Normál esetben igyekszem távol tartani magam a túlságosan turistacsapda látnivalóktól, ám egyedisége miatt nem úszhattam meg a Dalat és Trai Mat közötti vasútvonalat, mely jellemzően inkább az ázsiai látogatók körében népszerű. A vasutas élmény rendhagyó, ám, aki nem kifejezetten vonzódik az utazás ezen módja iránt, annak nem ajánlanám, hogy 100-150 ezer (kb. 1180-1780 forint) dongért cserébe végigzötykölődjön a nem túl látványos, leginkább fóliasátrakkal szegélyezett vonalon. Ha viszont valaki vonzódik a pagodák, templomok iránt az robogóval, biciklivel vagy akár sétával is megközelítheti a vonatos túra fő attrakciójának számító Linh Phuoc pagodát.

A Trai Mat állomás közelében található Linh Phuoc pagoda.

A Trai Mat állomás közelében található Linh Phuoc pagoda.

A Linh Phuoc pagoda ezúttal egy újabb megerősítést adott abban, hogy nemcsak a városi környezet, hanem a templomok környéke és kialakítása is rendkívül sok hasonlóságot mutat Tajvanhoz. Ebből kifolyólag a díszes épületek már nem is hoztak lázba annyira, ellenben a kínai turisták hordái valamiért kifejezett érdeklődést mutattak, olyannyira, hogy még a cipőt is elfelejtették levenni, a többnyelvű felhívás ellenére. Szemléltetésképp, Tajvanon egyébként valami hasonlót kell elképzelni:

A tajvani Taichung (臺中) Qingshui (清水區) kerületében található Ziyunyan (紫雲巖, zǐyúnyán) templom.

A tajvani Taichung (臺中) Qingshui (清水區) kerületében található Ziyunyan (紫雲巖, zǐyúnyán) templom.

A Dalatban töltött pár nap után ismét felkerekedtem, hogy a tervezett utolsó buszozással eljussak Nha Trang városába. Buszom ezúttal közvetlenül a hostel bejárata előtt gyűjtött be, megspórolva egy durván 3 kilométeres sétát a buszt üzemeltető társaság irodájáig. Az út ezúttal is szerpentinekkel tarkított szakaszon át haladt, melyet időnként kisebb közösségek viskói szabdaltak, ahol láthatóan nem a lassú torrent volt a legnagyobb probléma.

Nha Trang

A látványos, ám annál kimerítőbb buszozás után elcsigázva érkeztem meg a Dél-kínai-tenger partján fekvő Nha Trang városába. Nem tartott sokáig kideríteni, hogy az egykori vietnami-orosz kapcsolatok e kisvárosban is lecsapódtak, így a standard vietnami-angol-kínai kiírásokon felül oroszul is informálódhattam. A dementorok életkedvét árasztó orosz turistákon átvágva értem el szállásomig, melynél kezdetben nem is sejtettem, hogy a „support my world travel” c. táblákkal Délkelet-Ázsiában pózoló „namaste”-k (5. magyarázat) és a német-angol-murrikai partiállatok melegágyába csöppentem. A szobámba lépve izzadságszaggal vegyes enyhe fűszag fogadott, míg a házirendben első helyen állt a „No sex in the rooms!”. Házas, begyöpösödött ember lévén viszont már távol álltak tőlem a létesítmény működésének bulicentrikus alapelvei, így sűrű bocsánatkérések közepette álltam tovább egy közeli szállodába, természetesen 5-ször annyiért.

Nha Trang látképe a Long Son pagodából.

Nha Trang látképe a Long Son pagodából.

Az időjárással ezúttal abszolút szerencsém volt, sajnos az egy hónappal később beköszönt tájfun miatt ez később már nem lett volna elmondható. Valószínűleg viszont ez a Nha Tranggal kapcsolatos rész lesz a legrövidebb, hiszen a kizárólag a tengerpartra kihegyezett várost tényleg csak azok fogják értékelni, akik élvezik a homokos tengerpartot és vízi mulatságokat. Nha Trangot ráadásul érezhetően kettészeli egy láthatatlan vonal, mely a tengerparti szállodák alkotta betondzsungel és a parttól távolabb fekvő lakóépületek közt húzódik. Pozitívum viszont, hogy itt egy újabb bánh mi variációt találtam, melyet ezúttal a török döner kebabbal teljesen megegyező, ám annak arab változatával, shawarmá-val szervíroznak. Fogalmam sincs, hogy honnan jött az ötlet, vagy, hogy miért éppen a shawarmá-ra esett a választás, de a város több helyén is találkoztam efféle bánh mikat terítő egységeket.

Shawarma stand Nha Trangban.

Shawarma stand Nha Trangban.

A tenger így önmagában, a korábban említett okokból kifolyólag nem nagyon mozgatott meg viszont jól esett sétálni egyet a parton, melyet szerencsére jó hosszan kiépített, pálmafákkal dúsított járdák szegélyeztek. Ily’ módon egészen a Hòn Chồng kávézóig tudtam sétálni, ahol megtelepedett kínai hordák bámulták unottan a telefonjaikat, miután egy 40000 dongos kávé megrendelése után, a „fogyasztó vendég” privilégiumaival felruházva órákat tölthettek el az árnyékos, szellős kávézó udvarán. A Hòn Chồng-fok egyébként önmagában kifejezetten kellemes látványt nyújtott, hiszen két öblöt is be lehet látni, bár a víz messze nem olyan kék, mint amilyennek egyes médiumok próbálják bemutatni.

Kilátás a Hòn Chồng kávézóból, előtérben a hasonlóan elnevezett, sziklákkal tarkított fok.

Kilátás a Hòn Chồng kávézóból, előtérben a hasonlóan elnevezett, sziklákkal tarkított fok.

Nha Trangi tartózkodásom így relatíve lazítósra sikeredett, hiszen a hotelszoba kellemes volt, a nyílt tengert életükben először látó turistákkal tömött partok pedig nem voltak kifejezetten vonzóak. Három nappal később így egy éjszakai vonattal jutottam el az utazásom legészakibb pontjának számító Hue városáig, ahol végül öt teljes napot töltöttem.

Hue

Hue, mint a Nguyen dinasztia székhelye és az ország fővárosa 1802 és 1945 között, a népszerű Hai Van-hágón és a DMZ-n kívül számos uralkodói emlékművet, palotát, maozóleumot is rejt, melyek a városban és annak környékén, elszórtan találhatóak.

Megérkezésem után természetesen már a kijáraton alig sikerült átjutnom, köszönhetően a fellelkesült taxisoknak, akiknek szinte egyesével kellett elmondanom, hogy nem kell taxi, mert dolgom van még és ha melletted állót visszautasítottam, az valószínűleg nem azért volt, mert nem tetszett a feje. Korábbi thaiföldi és kambodzsai tapasztalataim szerint a helyiek valamiféle mobil pénzkötegként tekintenek a nyugati „fehér” emberre, függetlenül attól, hogy az szakadt, „backpacker” stílusban, vagy márkás túraruházatban, esetleg öltönyben feszít-e. Vietnamban eddig viszont meglepő módon egyszer sem próbáltak meg lehúzni, ám ezúttal a taxisofőröm, bár bekapcsolta az órát, az út végére érve csak 100000-t adott vissza a 200000-es bankjegyből, holott a taxióra kevesebb mint 50000-et mutatott. Kérdésemre, hogy miféle anomáliával szembesülök éppen, sofőröm elmondta, hogy „mi az út elején megegyeztünk a 100000-ben”. Hirtelen nem nagyon tudtam, hogy mire véljem ezt, hiszen Ho Si Minh-városban már kitapasztaltam, hogy adott távolságok kb. mennyibe kerülnek és sejtésemet az órán világító 48500 is igazolta. (Mondjuk azt sem értem, hogy, ha meg akar vágni, akkor miért kapcsolja be az órát?) Némi vitát és a rendőrség említését követően végül jobb belátásra bírtam vezetőmet, bár a hatóságok megérkezésekor jó eséllyel nem sokat tudtam volna elmagyarázni a helyzetemből…

A „kalandot” követően végül elértem hostelemet, ahol sör és hamburger társaságában múlattam az időt.

Utcakép Hue-ból.

Utcakép Hue-ból.

Számomra ezúttal a Dục Đức mauzóleum, a Thien Mu pagoda és természetesen az egykori Birodalmi Citadella és a Birodalmi Óváros (Hoàng thành) volt betervezve, de a természetbe vágyóknak lehetőségük van motort bérelni és a lenyűgöző kilátást nyújtó Hai Van-hágón át Da Nangba is átkelni.

Először azonban jöjjön Dục Đức mauzóleuma, mely ingyenesen látogatható, azonban némileg eldugott bejárata egy zöldségespiac és ételstandok erdejében található. Dục Đức egyébként a Nguyen dinasztia legrövidebb ideig regnáló uralkodója volt 1883. július 22. és 24. között, így uralma mindössze 3 napig tartott. A dinasztia ötödik uralkodóját így viszonylag hamar megfosztották a tróntól, majd be is börtönözték, ám mindennek az indítéka máig nem tisztázott. Dục Đức fogsága alatt nagybátyja, Hiệp Hòa követte őt a trónon egészen 1883. november 29-ig. Megfigyelhetjük, hogy Hiệp Hòa néhány hónapos uralkodása sem túl masszív, melyet a franciák ellen vívott Thuận An csata után kötött békeszerződésnek köszönhet, mellyel gyakorlatilag véget vetett Vietnam függetlenségének, így a gyűlölködő Facebook hozzászólások miatt az öngyilkosságba menekült. Dục Đức és felesége, Từ Minh ma is látható mauzóleumát és a hozzá tartozó, mintegy egy hektáros terület létrejöttét viszont Dục Đức fiának, Thành Thái császárnak (u. 1883 – 1907) köszönhetjük.

Dục Đức császár és Từ Minh császárné mauzóleuma Hue-ban.

Dục Đức császár és Từ Minh császárné mauzóleuma Hue-ban.

A környéken egyébként számos további temetkezési helyet találhatunk, így Dục Đức apja Tự Đức és nagyapja Thiệu Trị, a mindössze 24 évet élt, ám 4 éven át uralkodó Đồng Khánh és a Nguyen dinasztia első uralkodója, Gia Long is a közelben nyugszik. Ezeket egy kellemes, motoros túrával egy-két nap alatt bejárhatjuk, bár a Hue központjától mintegy 30km-re fekvő Gia Long mauzóleumot a Perfume-folyón (nem vagyok benne biztos, hogy ezt illik lefordítani) közlekedő megannyi hajó segítségével is elérhetjük.

Hue legnagyobb történelmi nevezetességét azonban vitathatatlanul a Birodalmi Óváros, illetve az ezen belül található Citadella jelenti, melyek a folyó északi partján találhatóak. Az 1805 és 1832 között, a már említett Gia Long császár, majd fia, Minh Mạng császár uralkodása alatt épült komplexumot városfal és vizesárok veszi körbe, mely számos kisebb-nagyobb épületet, templomokat és az uralkodó család számára fenntartott, a pekingi Tiltott Városhoz hasonló „Lila Tiltott Várost” (Tử cấm thành) tartalmazza. A városba több kapun keresztül juthatunk be, míg a Citadellára vezető Ngọ Môn kapu már önmagában is látványos, illetve az óváros akkor is megér egy sétát, ha nincs kedvünk leszurkolni a Citadella 150000 dongos (kb. 1740 forint) beugróját.

A Hue-ban található Birodalmi Citadella főkapuja, a Cửa Ngọ Môn.

A Hue-ban található Birodalmi Citadella főkapuja, a Cửa Ngọ Môn.

Ha valakinek kapufétise van, az biztosan kielégítheti igényeit Hue-ban, hiszen városszerte találkozni kisebb-nagyobb, kifejezetten díszes változatokkal, illetve a mögöttük megbújó, opcionális szentélyekkel, templomokkal.

A Hue-ban található Kim Quang szentély (金光寺, Jīnguāng sì) kapuja.

A Hue-ban található Kim Quang szentély (金光寺, Jīnguāng sì) kapuja.

Minderről a Thien Mu pagoda felé tartó néhány kilométeres úton is meggyőzödhettem, ahol szinte egymást érték a szebbnél szebb épületek, melyeket természetesen gondosan takartak a villanypóznák és az azokra kihúzótt milliónyi kábel. A pagodát szerencsére közvetlenül a folyópart mellett húzódó úton is meg lehet közelíteni, így utam kellemesen szellős, időnként árnyékos is volt, melyért különösen hálás voltam az egyik legforróbb vietnami napomon. Az út elején, 5000 dongért (kb. 60 forint) megváltott vizem a nem túl hosszú út végére azonban így is elfogyott és érdeklődve tapasztaltam, hogy a pagoda felé közeledvén micsoda inflációt szenved el a helyi fizetőeszköz, hiszen az ugyanolyan márkájú és méretű ivóvíz néhány száz méter alatt duplájára drágult, egyúttal a kúpkalapok, vietnami zászlók és más, klisés turistakiegészítők száma is látványosan megnőtt.

Menet közben kiderült, hogy a pagoda a helyiek által csak „dragon boat”-ként ismert kompok segítségével is elérhető. A kövér, amerikai turistáknak hazaérvén ugyan bizonyára menő lehet elmondani, hogy ők már mentek „dragon boat”-tal is, a valóságban azonban a „dragon boat”, vagyis sárkányhajó inkább jelenti ezt, semmint az ízléstelen, fából vagy fémből eszkábált sárkányfejekkel ékesített egyszerű ladikokat. Utam során így a tömött hajók annyira nem is, az út mellé kikészített, ingyenes, ám némileg meleg vízforrások inkább felkeltették az érdeklődésem.

Az út mellé kikészített ivóvízzel kedvünk szerint olthatjuk szomjunkat. Érdemes megfigyelni, hogy a létesítmény nincs összefirkálva, ellopva, szétverve, íz alapján pedig valószínűleg a tartályba sem vizelt bele senki.

Az út mellé kikészített ivóvízzel kedvünk szerint olthatjuk szomjunkat. Érdemes megfigyelni, hogy a létesítmény nincs összefirkálva, ellopva, szétverve, íz alapján pedig valószínűleg a tartályba sem vizelt bele senki.

Célomhoz közeledvén még egyszer ledöbbentem azon, hogy mennyi a hasonlóság a tajvani és az itteni vallási létesítmények között.

Véletlenszerű vallási intézmény Hue-ban.

Véletlenszerű vallási intézmény Hue-ban.

A jóleső séta után végre megpillanthattam a több mint 400 éves pagodát, melyet még 1601-ben emelt Nguyễn Hoàng, Thuận Hóa vagyis a mai Hue akkori kormányzója. A templom nevét egy helyi legenda adja, melyben egy „égi hölgy” (Thiên Mụ) ült az események helyszínéül szolgáló Hà Khê dombon, aki megjósolta, hogy később itt egy templom emeltetik, ahol lehetőség lesz Vietnam felvirágoztatásáért imádkozni. A pagoda a XVIII. század elején esett át jelentős bővítésen, a XIX. és XX. században pedig a Nguyen uralkodók szépítgették tovább, így például a bejáratnál található, 21 méter magas, 7 szintes Phước Duyên torony is Thiệu Trị császárnak köszönhető.

A pagoda szintén aktív színhelyéül szolgált az 1960-as években, főleg Ngô Đình Diệm ellen zajló kormányellenes mozgalmaknak, illetve az az Austin Westminster is megtekinthető itt, melyet Thích Quảng Đức maga vezetett Saigonba, mielőtt a buddhistákat elnyomó intézkedések ellen tüntetve felgyújtotta magát.

Vietnam. A Thiên Mụ pagodánál található Phước Duyên torony.

A Thiên Mụ pagodánál található Phước Duyên torony.

Szerintem ezek érdekes fejezetei azért a történelemnek, melyekről normál középiskolai oktatás során azért nem feltétlenül hallunk, bár közvetlen hatást valóban nem sok vietnami esemény gyakorolt Magyarországra.

A pagodában tett látogatásom után még kerültem egyet az „Irodalom Temploma” c. látványosság felé, mely azonban le volt zárva, így csak kívülről lehetett csodálni. A környéken azonban átható faillat terjengett, köszönhetően a megannyi fabútor manufaktúrának, ahol tönkből faragott pufftól kezdve díszes stelázsiig mindent lehetett kapni.