Ezúttal is egy olyan részét szeretném bemutatni Malajzának, mely témáját tekintve talán túlmutat az egyszerű látogatók satay, nasi ayam és a Perhentian-szigeteket övező tenger feletti örömködésén, és az olvasó egy olyan oldalát ismerheti meg a délkelet-ázsiai országnak, melyről magyarul sem akad túl sok részlet. A végül valószínűleg elbukni látszó maláj – szingapúri nagysebességű vasút előkészítési (értsd: japán technológiát promozó) munkálatai okán ismét lehetőségem adódott egy rövidebb időre Malajziába utazni, melynek során ezúttal Kuala Lumpur mellett Szingapúr, valamint Perak tartomány is a terítékre került.

Perakon belül Ipoh, Kuala Kangsar, valamint Taiping városait látogattam meg, az egykori ónbányászatot bemutató forrásaimat pedig elsősorban a Kinta-folyó környéke szolgáltata, beleérve az Ipoh városában található hakka klubházat, a Han Chit Pet Soo-t, illetve a Tanjung Tualang határában megőrzött 5-ös számú úszókotrót. Az ónos dolgok mellett persze Ipoh főbb nevezetéssgeit is megnéztem, vagy legalábbis tettem rá kísérletet, továbbá viszonylag jól beleástam magam a helyi étkezési, tömegközlekedési lehetőségekbe is.

Ipoh városháza, mely, a 1914 és 1916 között, a vele szemben található állomásépülethez hasonlóan, Arthur B. Hubback, brit kormányzati építész tervei alapján készült el.

Ipoh városháza, mely, a 1914 és 1916 között, a vele szemben található állomásépülethez hasonlóan, Arthur B. Hubback, brit kormányzati építész tervei alapján készült el.

Először így nézzük át a helyi, nagyobb látnivalókat, tudnivalókat, illetve hogy hogyan is kerültem Ipoh városába.

Perak bevétele

2016-hoz hasonlóan ezúttal is Kuala Lumpur „nagyobbik” repterére érkeztem meg negyedmagammal egy frissítőnek nem nevezhető, 6 órás repülést követően. A fővárosban tett, alig néhány percnyi tartózkodás tényeg nem túlzás, ugyanis a tervezett három napból gyakorlatilag másfelet töltöttem itt, fennmaradó idő javarészét a szingapúri kirándulás tette ki, melyet követően gyakorlatilag azonnal indultam is Ipoh felé. Sokat nem bánkódtam emiatt, két éve volt már lehetőségem mélyrehatóbban is megismerni a maláj fővárost…

A KTMB online jegyvásárlási lehetőségét megismerve és kihasználva ezúttal vasúton jutottam el Perak tartomány fővárosába.

Ipoh állomás felvételi épülete.

Ipoh állomás felvételi épülete.

Érkezésem előtt sokat én sem tudtam a városról, így különösebb elvárások nélkül vándoroltam át a vasútállomástól a szállásomig. Az utam során elém táruló városkép kezdetben a brit gyarmati (ld. előbbi két épület), majd inkább kínai oldalát mutatta, köszönhetően az óvárosban fennmaradt, gyakran sajnos eléggé lepusztult lakóházként és üzlethelyiségként is funkcionáló épületkenek. Nemzetiségeket tekintve alig láttam valakit, akit első ránézésre „malájnak” neveztem volna, hiszen az üzletek kapualjaiban többnyire nyilvánvalóan kínai vagy indiai származású emberek mértek végig. Gondoltam magamban, hogy ez már jó jel, legalább lehet válogatni a különböző nemzetek konyhái között…

Az első és legkritikusabb feladat számomra mindig a tömegközlekedés felderítése, hiszen heteken át taxival, Uberrel, Grab-bel utazni nem túl pénztárcabarát, noha a magyar ember számára hihetetlenül alacsony üzemanyagárak miatt pl. a belváros és a határban található Amanjaya buszpályaudvar közötti Grab is mindössze 20 ringgit (kb. 1400 forint, 12km) volt. Városban sétálni, az abszolút belvároson kívül, sehol sem különösebben kényelmes, hiszen malajziai szokásoknak megfelelően nincs járda.

Utcakép Ipoh óvárosából.

Utcakép Ipoh óvárosából.

Szerencsémre hamar felfedeztem a Perak Transit c. helyi Volánbuszt, mely az Ipoh vasútállomás mellett található Medan Kidd buszpályaudvar és a környező városok, pl. Kuala Kangsar, Batu Gajah, Gopeng stb. között üzemeltet járatokat. Az érkezésemet követő első napokban kaptam is a lehetőségen, hogy meglátogassam a közeli Perak Tong barlangtemplomot felkeressem. A pályaudvarra kiérve egy közepesen lepattant délkelet-ázsiai közlekedési csomópont képe rajzolódott ki, meglepetésemre azonban gyakran vadiúj KingLong buszokkal megrakva. Jegyet (általában) felszálláskor kell váltani, régebbi buszokon azonban továbbra is a fedélzetre telepített, biomechatronikus jegyadagolónál fizethetjük meg a viteldíjat indulást követően.

A Perak Transit jegyadagoló munkatársa.

A Perak Transit jegyadagoló munkatársa.

Érdekesség viszont, hogy nincsenek megállónevek, hanem csak több megállót összefoglaló zónák, melyek kiindulási állomástól való távolsága adja meg a viteldíj összegét. Perak Tong esetében nem volt gond, mert a „zóna” neve megegyezik a temploméval, ám későbbi útjaim során néha nem volt egyszerű kitalálni, hogy hol is kellene leszállnom a célom eléréséhez. (A később bemutatásra kerülő Tanjung Tualang 5. kotróhajó pl. a Batu 3,4,5 zónában található, de ezt is csak egy, utcán hallott félinformációnak köszönhetően sikerült megtudnom. Nyilván, ha bizonytalanok vagyunk a személyzet vagy az utazóközönség a segítségünkre lehet, ám tömött buszon érdemes nem helyben kitalálni, hogy hova is mennénk.) Közlekedési kártya, pl. a fővárosban is használt Touch ’n Go egyelőre még nem használható, úgyhogy nagyobb iskolás csoport érkezése esetén számítsunk valamivel hosszabb menetidőre.

A helyi buszos körülmények viszonylagos feltérképezését követően a Kuala Kangsarig közlekedő, 35-ös számú járattal jutottam el a kiszemelt templomom bejáratához.

Az Ipoh közelében található Perak Tong templom.

Az Ipoh közelében található Perak Tong templom.

E barlangrendszert a Kínából elvándorolt Chong Sen Yee és felesége, Choong Chan Yoke fedezte fel 1926-ban. A peraki kormányzattól begyűjtött építési engedélyt követően Chong Sen Yee felelt a leendő templom terveinek létrehozásáért, míg felesége adománygyűjtésbe kezdett. A templom építése több mint 50 évig tartott, Sen Yee azonban 1980-ban meghalt, neje 1983-ban adományozta a templomot fiuk, Chong Yin Chat számára, aki további erőfeszítéseket tett a templom népszerűsítésére, így válhatott napjainkra az egyik legismertebb ipoh-i nevezetességgé. A templomba érve egy 12 méter magas Buddha köszönti a látogatót, a mészkőbarlang falait pedig különböző festmények ékesítik. Ja, és a templom előtt kialakított kertben, Batu Caves-hez hasonlóan, majmok tucatjaiban gyönyörködhetünk, amint azok a fák tetején ülve bontják szét a szemeteszsákokat és szórják szét azok tartalmát maguk alatt.

Szemétből csemegéző majom a Perak Tong templomnál.

Szemétből csemegéző majom a Perak Tong templomnál.

Ha valaki azonban nagyon unja már a „kínai” jellegű templomokat, úgy az a környéken megtalálható néhány hindu templom szolgáltatásait is élvezheti, melyek közül a Kallumalai Arulmigu Subramaniyar például közvetlenül a Kinta-folyó mellett, egy sziklaszirt árnyékában található.

Az Ipoh-ban található Kallumalai Arulmigu Subramaniyar templom.

Az Ipoh-ban található Kallumalai Arulmigu Subramaniyar templom.

Viszonylag későn kerültem már Perak Tong felé, így a szirt tetején található kilátóhoz már nem jutottam fel, így elindultam visszafelé a városba. Szerencsére a buszmegállóban sem annak neve nem volt feltüntetve sem menetrend nem volt kitéve, úgyhogy csak bizakodtam, hogy egyszer felém vetődik majd egy járat, bár annyira későre sem járt. Korábbi útjaimmal ellentétben ezúttal beújítottam egy helyi SIM-kártyát is, így a várakozás perceit legalább néhány macskás videóval tudtam élvezetesebbé tenni. Érdemes azonban résen lenni, ti. tajvani szokáshoz hasonlóan a buszok itt is csak akkor állnak meg, ha valaki le akar szállni, vagy a megállóban várakozó int egyet a sofőrnek. Míg ez a módi Tajvanon azt a célt szolgálja, hogy a 8 különféle buszjáratot kiszolgáló megállót csak akkor foglalja el egy busz, ha tényleg van utasforgalom, addig Malajziában ez a megállókban duriánozó, csacsogó, sz*ró egyedek ignorálása végett lett rendszeresítve.

Ipoh-ba visszaérve aztán élelem után kezdtem nézni, miután legnagyobb örömömre az első ATM-nél sikerült némi helyi pénzhez jutnom. Malajzia többi részéhez hasonlóan itt sem jelent akadályt az olcsó és meleg étel beszerzése, így kezdetnek a Gerbang Malam éjszakai piac felé vetődtem, ahol csirkés finomságokkal csillapítottam éhségem.

A Sultan Iskandar és Sultan Idris Shah utak között található éjszakai piac, ahol viperán kívül indiai, maláj és kínai ételeket is találhatunk.

A Sultan Iskandar és Sultan Idris Shah utak között található éjszakai piac, ahol viperán kívül indiai, maláj és kínai ételeket is találhatunk.

Malajzia és a legtöbb délkelet-ázsiai ország előnyös étkezési szempontból, hiszen potom pénzekért lehet viszonylag tápláló ételekhez jutni, melyek többségét még a nyugati gyomor is befogadja. A legtöbb városhoz hasonlóan azonban itt is eltartott egy darabig, mire felfedeztem a legjobb csirkés rizst (nasi ayam vagy雞飯 (jīfàn)) vagy lor mee-t (鹵麵 (lǔmiàn)), hiszen előbbit valamiért gyakran csontokkal, inakkal együtt tálalnak, néha opcionális csontszilánkokkal kísérve.

Mindemellett a hamburgerszerű oblong, tandoori csirke, satay és desszertként pl. apam balik is terítékre került, ez utóbbiból egy édeskukoricás-csokis változat a divatos a környéken és még számomra is rendkívül édes. Egy normál adag csirkés rizs egyébként kb. 5 ringgit (kb. 350 forint), a lor mee szintén, az oblong, hús, tojás és sajt mennyiségétől függően 3-8 ringgit (kb. 210 – 560 forint), a csirke és marha satay darabonként 0,8 ringgittől (kb. 56 forint) indul, míg az apam balik 1-1,5 ringgit (70-100 forint). Ennek tükrében a KFC 12+ ringgites menüi, vagy a még drágább PizzaHut már nem is tűnt annyira vonzónak, az időközben szerzett kínai nyelvtudásomnak köszönhetően pedig magabiztosabban boldogultam a kínai étlapokkal is.

Csirkés rizs, avagy nasi ayam a Rasa Sayang Chiken Rice kínálatából.

Csirkés rizs, avagy nasi ayam a Rasa Sayang Chiken Rice kínálatából.

Ipoh-on kívül először Kuala Kangsarban jártam, melyet a már említett 35-ös számú buszjárattal, kb. 1 óra és 6 ringgit (kb. 430 forint) értem el. Gondolkodtam a vonaton is, ám a szegényes menetrend, illetve a Kuala Kangsarban félreeső vasútállomás okán maradtam a busznál.

A Perak- és a Kangsar-folyók találkozásánál fekvő „királyi város” hivatalosan a peraki szultán székhelye is egyben, így városszerte találkozhatunk impozáns uralkodói épületekkel, mecsetekkel. Ezek többsége a belvárostól távolabb eső területeken, gyakorlatilag egy gócban a Perak-folyó mentén találhatóak, így én is errefelé vettem utam. Első megállóm az uralkodó család tagjait (és azok vagyonát, kitüntetéseit stb.) bemutató Sultan Azlan Shah Galéria volt, ahol bánatomra nem lehetett fotózni, pedig a szekrény méretű, egyszerre több tucat karórát tárolni képes órafelhúzó, vagy az Akihito japán császár által adományozott „Grand Cordon of the Supreme Order of the Chrysanthemum” (bocsássák meg nekem olvasóim, nem mertem lefordítani magyarra) érdemrend nagykeresztje különösen jól mutat. A szultánokról egyébként az átlagembernek (illetve mostanáig nekem is) legfeljebb a Török hódoltság juthat eszébe, pedig Malajziában ez egy ma is létező tisztség, így pl. Perak 35. szultánja (kormányzója) Nazrin Muizzuddin Shah Ibni Almarhum Sultan Azlan Muhibbuddin Shah Al-Maghful-Lah egyben a jelenlegi „helyettes Yang di-Pertuan Agong”, vagyis helyettes államfő.

A Kuala Kangsarban található Sultan Azlan Shah Galéria épülete.

A Kuala Kangsarban található Sultan Azlan Shah Galéria épülete.

A golfütő és Rolex gyűjteménytől megszédülve távoztam a közeli Ubudiah-mecset felé, mely az egyik legszebb vallási épület Malajziában. E mecset megépítésének gondolata Idris Murshidul Azzam Shah I Ibni Almarhum Raja Bendahara Alang Iskandar Teja, Perak 28. szultánjának fejéből pattant ki, midőn Port Dickson városában betegségtől szenvedett.

Felépülését követően a szultán utasította alárendeltjeit egy Kuala Kangsar-i mecset terveinek megalkotására, míg az építészgárda élére a már korábban megismert Arthur Hubback került. Az építkezés 1913. szeptemberében, némi késéssel indult, köszönhetően annak, hogy az Olaszországból érkező márvány egy részét két, a helyszínen egymásra támadó elefánt megrongálta. Az épület végül 1917-re készült el, a szultán azonban már nem láthatta meg a vágyának megvalósulását, hiszen hosszú betegség után 1916-ban elhunyt.

Az Ubudiah-mecset.

Az Ubudiah-mecset.

A mecseteken felül egyébként idén is sikerült „mélyebb” kapcsolatot kialakítanom a iszlámmal, hiszen az Eid al-Fitr, vagyis a ramadán végi, böjt megtörésének ünnepe is ipoh-i tartózkodásom alatt volt, így lehetőségem volt csatlakozni az ebből az alkalomból rendezett ingyenes lakomához, melyet azonban az iszonyú tömegből és az ételek változó minőségéből kifolyólag valószínűleg hanyagolni fogok a jövőben.

A malajziai ónbányászat rövid története

Peraki tartózkodásom alatt a hízás és látványosságok megtekintése mellett időt szakítottam a helyi, viszonylag híres ónbányászat felfedezésére is. Malajziában, az első nagyobb lelőhelyek 1848-as kiaknázásáig is folyt valamilyen szintű, primitív ónkitermelés, mely jellemzően folyami, az aranymosáshoz hasonlító tányéros megoldásokból állt.

Ónmosók a Kinta-folyóban. A mosáshoz használt „dulang” körkörös mozgatása lehetővé tette, hogy a könnyebb anyagok elváljanak az óntartalmú anyagoktól, leülepítve azt a tányér alján. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Ónmosók a Kinta-folyóban. A mosáshoz használt „dulang” körkörös mozgatása lehetővé tette, hogy a könnyebb anyagok elváljanak az óntartalmú anyagoktól, leülepítve azt a tányér alján. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Később, a bevándorolt kínai munkások segítségével további lelőhelyeket fedeztek fel Selangorban, illetve a Kinta-folyó völgyében, melyekért 1861 és 1874 között szó szerint háború folyt a maláj urak és a kínai bevándorlók között, mely megzavarta a britek ónellátását, így azok szétcsaptak a harcoló felek között, elhozva az 1874-es pangkori békét.

A malajziai ónérc elsősorban kassziterit (SnO2) formájában található meg, melyet többek között vas és kadmium is szennyezhet. Az érclelőhelyek többsége „alluviális”, vagyis a folyó árterének egy olyan, hordalékkal beborított része, melyet kőzettörmelék, homok vagy iszap alkot, míg a zárókőzet jellemzően mészkő, gránit vagy csillámpala. Az ilyen módon csapdába esett, 10-30% óntartalmú réteg helyi elnevezése a „karang”, vagy „pay dirt”. A kitermelés során általában ezen, óntartalmú rétegeket célozzák, melyre az évtizedek során számos különböző technológiát is alkalmaztak, kezdve az egyszerű „kapálástól” a kotráson át a külszíni fejtésig. További mosást követően az immár 70-75% óntartalmú elegyet az olvasztókba küldték, melyekből 99,9% tisztaságú rudakat öntöttek. Kezdetben ezt külföldön végezték, ám a malajziai ónbányászat felfutásával szükségessé vált néhány hazai üzem létrehozása is, így 1887-ben Szingapúrban, 1902-ben pedig Butterworth-ben is létesült egy-egy olvasztóüzem, a feldolgozatlan, „szmötyis” karangra pedig exportvámokat vetettek ki.

A tisztítatlan, kb. 15-20% óntartalmú termék felfogására alkalmas tartályok a Tanjung Tualang 5-ös számú kotróhajón. Az edényeket a felettük, sínen közlekedő motor segítségével juttatták partra, ahol a további finomítást végezték.

A tisztítatlan, kb. 15-20% óntartalmú termék felfogására alkalmas tartályok a Tanjung Tualang 5-ös számú kotróhajón. Az edényeket a felettük, sínen közlekedő motor segítségével juttatták partra, ahol a további finomítást végezték.

A britek megjelenésével hamarosan rohamos fejlődésnek indult az egyébként többnyire emberi erővel fejtett, körülményes ónbányászat, melyet először nagynyomású vízágyúkkal, ún „monitorokkal” támogattak. A víz segítségével leválasztott óntartalmú réteg a bányaudvar alján található ciszternába áramlik, ahonnan pumpák juttatják fel azt ismét a „palongnak” nevezett, fából készült tárolókig.

Ennél jóval hatékonyabb, gyakorlatilag a nap 24 órájában üzemeltethető megoldást jelentettek a kotróhajók, melyek a rajtuk elhelyezett vedersoros kotró segítségével fejtették le az óntartalmú rétegeket. Ebből az elegyből aztán egy, a hajón elhelyezett mechanikus szűrő segítségével vonták ki az óntartalmú anyagokat, melyeket aztán később, a szárazföldön dolgoztak fel. Malajziában az első ilyen úszó bánya 1912-ben érkezett meg (alkatrészenként) az angol F.W.Payne & Son üzeméből. Az ónbányászat fénykorában több tucat, ehhez hasonló hajó üzemelt Malajzia-szerte, ezek közül néhány egészen az 1980-as évekig, az ónárak bezuhanásáig üzemeltek, melyet követően vagy elbontották azokat, vagy megtartották az utókornak.

Vedersoros kotrófej, mely 115 darab, egyenként 2 tonna tömegű vedreket továbbít.

Vedersoros kotrófej, mely 115 darab, egyenként 2 tonna tömegű vedreket továbbít.

Az egyetlen megmaradt, napjainkban is látogatható kotróhajó a Batu Gajah és Tanjung Tualang városai között található TT5, vagyis Tanjung Tualang No. 5 nevet viseli. A 4500 tonna öntömegű platform a már említett angol gyártó jóvoltából, 1938-ban állt szolgálatba és összesen 44 éven át, egészen 1982-ig járult hozzá a malajziai ónbányászat sikeréhez. A hajó inkább hasonlít azonban egy olajfútó platformhoz, semmint tényleges vízi járműhöz, hiszen mozgását kábelek segítségével, a partról szabályozták, illetve maga a berendezés is egy pontonhídon keresztül közelíthető meg.

A Batu Gajah és Tanjung Tualang között található TT5 kotróhajó.

A Batu Gajah és Tanjung Tualang között található TT5 kotróhajó.

A világ óntermelésének egykoron jelentős hányadát adó malajziai ónbányászat napjainkra alig több mint 1,5%-kal veszi ki a részét a termelésből, melynek alapvetően két oka van: Az egyik, hogy az ón ára, bár története során végig rendkívül képlékeny volt, 1985-ben több mint 50%-ot zuhant, a másik pedig az új lelőhelyek hiánya, hiszen a megmunkálható földek bányákká való alakítása rendkívül költséges. Szintén nem elhanyagolható tényező a környezetvédelem, hiszen a kimerült bányák területeinek újrahasznosítása nehézségekbe ütközik, a legtöbb helyen így olajpálma telepítésével próbáltak meg úrrá lenni az iszaposodó bányatavakon.

A Han Chit Pet Soo és a hakkák története Ipoh-ban

A malajziai ónbányászat elválaszthatatlan részét képező, elsősorban hakka kínai bányászok néprajzába, történelmébe is betekintést engednek az Ipoh-szerte megtalálható bányászegyesületek.

Luo Xiang-lin (羅香林), az egyik leghíresebb hakka néprajzkutató szerint a hakka népvándorlások összesen öt hullámban zajlottak, ezek közül az első, Qin Shi Huang (秦始皇), a Qin-dinasztia és az egyesített Kínát létrehozó első uralkodó színre lépése és Luoyang (洛陽), az egykori kínai főváros Kr.u. 311-es bukása között zajlott, mikor a harcokat megelégelő hakka arisztokrácia és értelmiség tömegesen vonult délebbre a Sárga-folyó központi régióiból. A második hullám a Tang- (618 – 917) és Song-dinasztia (960 – 1279) fennállása között, az öt dinasztia és tíz királyság korában zajlott, mely elsősorban Kína ismételt töredezésének volt köszönhető, így ennek során a malajziai hakkák ősei a mai Anhui, Jiangxi, Fujian és Guangdong provinciákban tömörültek. A következő nagyobb megmozdulás a 12.-13. századra, a mongol hódító háborúk idejére tehető (Song-dinasztia), melynek végén a Kubiláj nagykán által alapított Yuan-dinasztia megsemmisítő csapást mért a megmaradt Song erőkre, a Song királyi család délre menekülését támogató hakkák pedig Jiangxi és Fujian déli részein telepedtek le.

Jellegzetes hakka fejfedővel ellátott gyerekek játszadoznak. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Jellegzetes hakka fejfedővel ellátott gyerekek játszadoznak. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

A soron következő népvándorlás viszonylag sokat váratott magára, így ehhez már csupán a 17. századig, a Ming- (1368 – 1644) és Qing-dinasztiák (1644 – 1912) találkozásáig kell visszanyúlnunk, melynek során a szárazföld belsejében megtelepedett hakkák többek között Tajvanra, Sichuan, Guangxi, Hunan és Guangdong provinciák part menti régióiba is eljutottak. Az utolsó, Malajziát valamint Hainan szigetét is érintő nagyobb megmozdulás az 1850 – 1864 között zajló Taiping felkelést követően zajlott, mikoris a meggazdagodás és a jobb élet reményében „Nanyang” (kb. Délkelet-Ázsia) és „Jinshan” (San Francisco) felé is tömegesen indultak meg nemcsak hakkák, hanem a legtöbb kínai népcsoport tagjai.

Hakka árus Ipoh-ban a XX. század elején. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Hakka árus Ipoh-ban a XX. század elején. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Az otthonaikat elhagyó, Malajziába (vagy egyébként bárhová) vándorolt kínai migránsok élete meglehetősen hánytatott volt, többségüknek gyakran egy vasa sem volt, így a kínai ügynököknek kiszolgáltatva vágtak neki a hosszú tengeri útnak. A zsúfolt dzsunkákon gyakran a személyes holmik tárolására sem volt elég hely, így többen csak azt a ruhát vitték magukkal, amiben voltak, néha még cipő sem jutott számukra, igaz, egy bevándorló szerint „ez nem számított, hiszen abban az időben senki nem viselt cipőt [Ipoh-ban]”. Phoong Tet Ching egyike volt a számos kivándorlónak, aki 1926-ban vágott neki a Guangdongból Szingapúrig tartó útnak abban a reményben, hogy ismét találkozhat a korábban Papan városában letelepedett családjával. Az alábbi részletek az ő naplójából származnak.

Nyolc napot töltöttünk Swatow (mai Shantou) városában, mire felszálhattunk a Xiamen, majd a Szingapúr felé tartó hajóra. E hajó mindössze 3000 tonna körül volt, de a fedélközben több mint 1000 embert szállásoltak el. Hihetetlenül zsúfolt volt. Három, tengeren töltött nap után egy szörnyű viharra ébredtem, mely úgy dobálta a hajót ide-oda, hogy az utasok összekeveredtek a csomagjaikkal. Sokan megsérültek és hánytak. A hányás beborította a ruháikat és az egész hely pokolian bűzlött. A hajó erősen rázkódott, a hajótesten átcsapó hullámok pedig mennydörgésként hatottak. A matrózoknak még az ablakok tömítéseit is meg kellett javítaniuk, hiszen a víznyomás tönkretette azokat. Szörnyű élmény volt az egész… A vihar két napig tartott, mire végre enyhülni kezdett, én meg csak ültem a csomagaimon órákon át. Mivel jobb erőben voltam a többségnél, segítettem utastársaimnak átöltözni, azokat pedig, akik annyira kimerültek a vihartól, hogy már járni sem tudtak, kikísértem a mosdóba. Néhányan annyira betegek lettek, hogy már enni sem tudtak, így nekem adták a saját részüket. Két napon át négy tálka rizst ettem reggelire, ötöt ebédre, hetet pedig vacsorára, így 16 tálkával új napi rekordot állítottam fel! Összesen hat és fél napig tartott, mire Szingapúrba értünk.

Idős hakka házaspár. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Idős hakka házaspár. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

A Han Chin Pet Soo egy hasonlóan motivált kínai fiatalember, a 19 éves Leong Fee-nek és 16 további társának köszönhető, akik „egyedüli kínaiként” 1876-ban érkeztek egy Epoh nevű, mindössze néhány kunyhót tartalmazó kis településre. Fee egy öreg teherhajóval érkezett Penangba, ahol először szakácsként dolgozott fél éven át, majd ugyanebben az évben a Kinta-folyón hajózva érte el Epoh-ot. Bízva az ón nyújtotta gazdagságban, az 1880-as évek végéig segédmunkásként dolgozott, majd elegendő pénzzel a zsebében hazatért Kínába, ahonnan 1889-ben tért vissza. Az 1892. június 1-jén pusztító „nagy ipoh-i tűzvészt” követően Ipoh neki köszönheti az első téglaházakat, míg ezen évben a Han Chin Tin Miners’ Club is megnyitotta kapuit.

A szigorúan hakka származású bányászok számára fenntartott kétszintes villa a mai klubház helyén állt, célja a bányászok közti kapcsolat megteremtése és azok szórakoztatása volt, illetve ezek családtagjai, barátai számára szállást is nyújtott.

A Han Chin Pet Soo ma is látogatható épülete Ipoh óvárosában.

A Han Chin Pet Soo ma is látogatható épülete Ipoh óvárosában.

A Han Chin Pet Soo számos, korát meghaladó vagy éppen meghazudtoló vonással rendelkezett, így pl. egy 1897-es kormányzói rendelet szerint a klubtagok legálisan űzhettek szerencsejátékokat (pl. mahjong), a klubházon belül megengedett volt a prostitúció, az ópium fogyasztása, valamint a „bandázás” is. Makaóból, Szingapúrból kiindulva talán nem túlzás a múzeumban is olvasható, „Senki más nem szereti úgy a szerencsejátékokat, mint a kínaiak.” felirat, annak ellenére, hogy napjainkban egész Kínában, illetve Tajvanon is tiltott a szórakozás ezen formája. Pedig a szerencsejátékok a kínai társadalom minden szintjén megjelenő tevékenységnek számított, sőt, úgy vélték, hogy az alkoholhoz hasonlóan, egy kicsi kifejezetten jót tesz az egészségnek. Ebből kifolyólag nemcsak a tehetősek, hanem a szegényebb réteg tagjai is előszeretettel vitték vásárra nehezen megszerzett pénzüket, remélve, hogy valami isteni szerencsének köszönhetőn sorsuk jobbra fordulhat.

„Szerencsejátékozó” bábuk a Han Chin Pet Soo második emeleti klubhelyiségében.

Szerencsejátékozó” bábuk a Han Chin Pet Soo második emeleti klubhelyiségében.

Ha a szerencsejátékhoz hozzácsapjuk az ópium fogyasztásának lehetőségét, illetve a prostitúciót, inkább merülhet fel bennünk valamiféle bordélyház, semmint egy klubház képe. A japán feudális berendezkedés végét jelentő Meiji-kor (1868 – 1912) alkonyán megindult „joshigun” (女子軍), vagyis „nők hada” azokra az önszántukból elvándorolt vagy éppen elhurcolt, jellemzően szegény családból származó nőkre, lányokra utal, akik a 20. század elején kerültek Délkelet-Ázsia, Kína, de akár Hawaii és a kontinentális USA számos részére. Az efféle nők a „karayuki-san” (唐行きさん), vagyis kb. „elvándorolt kisasszony” megnevezést kapták, többségükre azonban sanyarú sors várt, hiszen a nemi betegségek mellett az embertelen körülmények, testi megalázás is tizedelte őket, így csupán néhány „befutott” szerencsés jutott el odáig, hogy a koloncokat levetve saját bordélyt nyithasson.

Ipoh-ban az első japán bordélyházak 1893-ban jelentek meg, ám ezek jellemzően csak az 1920-as évektől kezdtek ténylegesen japán származású munkaerőt alkalmazni, mikor a környékbeli japán lakosság száma kb. 180-ra emelkedett.

A Vörös-folyó deltájának vidékére, a mai Vietnam területére költözött Karayuki-san hölgyek. (Forrás: Daiki55)

A Vörös-folyó deltájának vidékére, a mai Vietnam területére költözött Karayuki-san hölgyek. (Forrás: Daiki55)

A Han Chit Pet Soo Leong Fee saját pénzén üzemelt egészen 1912-ig, az alapító haláláig, melyet követően a klub vezetését fia, Leong Yin Khean és néhány további társa vette át, ám később, 1927-ben eladták azt a klubtagoknak. A klubház 1929-ben egy alapos felújításon esett esett át, így például kibővítették még egy szinttel, illetve ma is látható erkély is ekkor készült. A klub fennállásának 37. évfordulójára tervezett ünnepséget így már egy nagyrészt felújított és korszerűsített épületben tarthatták meg 1930. május 5-én és valószínűleg itt villantak fel Ipoh első, elektromos árammal üzemelő lámpái is, hiszen a villamos hálózat ebben az évben érte el a környéket is.

Ipoh valószínűleg első elektromos lámpája szintén a Han Chit Pet Soo klubházában található.

Ipoh valószínűleg első elektromos lámpája szintén a Han Chit Pet Soo klubházában található.

A klub története 1941-ben, a japán megszállást követően indult hanyatlásnak, így a területi viták folyamán az épületet, annak tulajdonosainak tudtán kívül eladták, így azok 1945-ig, a japán kapitulációig és a tulajdonosi háttér tisztázásáig nem is használhatták az épületet. 1960-ban az épület még egy kisebb felújításon esett át, ekkor kerültek beépítésre az első légkondíciónálók is. Az ónbányászat hanyatlását követően azonban a klubtagok száma lecsökkent, többségük utódjai már nem keresték a boldogulás efféle módját, így 2012-re már nem volt elég támogató a klubház fenntartásához, így az majdnem az enyészeté vált. A megmaradt klubtagok azonban közös megegyezéssel bérbe adták az épületet a mai fenntartó ipohWorld számára, így a látogatók egy remekül megőrzött, hangulatos tárlatban fedezhetik fel a múltat.

Bár a Han Chin Pet Soo-t üzemeltető ipohWorld hangsúlyozza, hogy szigorú előfoglalás és az azt visszaigazoló dokumentum bemutatása szükséges, látogatásom során további öt társam csatlakozott hozzám több mint fél órával a túra kezdete után. A múzeum ingyenes, ám az „adományként” elvárt 10 ringgitet érdemes a tárlatvezetés végén, az erre kihelyezett dobozkába dobni.