Tokiótól keletre nem mentem, mert ott már keresztül kellett volna utazni Fukushimán, hogy olyan helyre jussak ami érdekel, de nekem nem ér annyit a kockázat.” – El nem tudom mondani, hogy mennyi ilyen és ehhez hasonló, pánikkeltő „beszámolót” olvastam a Japánba érkező magyar turistáktól az elmúlt 4-5 évben. Természetesen lehet rettegni, de előzetes informálódás és a valós helyzet megismerése nélkül, eltúlzott vagy vélt „egészségkárosító hatásokra” (ugye itt a fukushimai atomerőmű balesetéről van szó, ha eddig nem lett volna egyértelmű) való hivatkozással kihagyni Japán talán legkevésbé elturistásodott régióit nem éppen az igényes, az országot valóban megismerni kívánó látogató ismérvei.

Szerény blogomat jelenleg nem olvassák annyian, hogy áttörést hozzak a jellemzően Tokyo – (Nagoya) – Kyoto – Osaka – (Hiroshima) tengelyen mozgó japán tömegturizmusban, de a vonatozás mellett azért terítékre került nálam korábban Aomori vagy Ginzan-onsen is.

Részlet Izumoshi városából, háttérben az Izumo Taisha bejáratát jelképező első torii (鳥居) kapu, előtérben pedig egy, a szentélyhez érkező busz.

Részlet Izumoshi városából, háttérben az Izumo Taisha bejáratát jelképező első torii (鳥居) kapu, előtérben pedig egy, a szentélyhez érkező busz.

E bejegyzés cselekménye azonban ezúttal is Nyugat-Japánból indul, így Izumoshin és Tokyon át, előbb egy kellemes yamagatai fürdőbe, majd az almáról és fokhagymáról híres Aomoriba kalandozhatunk el.

Izumoshi – Izumo Taisha

A cím tükrében mondjuk nem túl előnyös egy teljesen nyugat-japán látványosságot idevenni, de mégiscsak Izumoshi volt kirándulásunk első megállója.

Amennyire fejlett a közlekedés Japán keleti partjai mentén, mindez épp annyira nem mondható el a Japán-tenger környékére, Shimonosekiből így vonattal, egy átszállással valamivel több mint 4 órába telt elérni Shimane prefektúra székhelyét. Érkezésünkkor az időjárás sem volt éppen a legkellemesebb, így gyakran élvezhettük a vastag felhőkből érkező szemerkélő esőt, mely szerencsére távozásunkig kitartott. Az otthonról hozott bento elpusztítása után így nyomban a HÉV-ként funckionáló Ichibata Dentetsu állomása felé vettük az irányt, de Izumoshi állomástól természetesen buszok is az érdeklődők rendelkezésére állnak. A kellemes, retró hangulatú kis motorkocsi kb. 20 perc alatt a végállomásunkig röpített, miközben jópofa, szív alakú kapaszkódk társaságában múlathattuk az utazás perceit.

Az Ichibata Dentetsu néhány motorkocsiján ehhez hasonló, szív alakú kapaszkodók is feldobják a jármű hangulatát.

Az Ichibata Dentetsu néhány motorkocsiján ehhez hasonló, szív alakú kapaszkodók is feldobják a jármű hangulatát.

Maga a taisha innen még nagyjából egy kilométer volt, a szentély területén egy méretes, erdősített terület is található, így az utcát elhagyva kellemes, zöld környezetben érhetjük el a szentély épületét utunk végén.

A szentély épületei felé vezető „főút” az „omote-sandō” (表参道).

A szentély épületei felé vezető „főút” az „omote-sandō” (表参道).

A bejáratot leküzdve hamarosan megpillanthattuk a stílusteremtő szentély imatermet (拝殿, haiden), rajta a jellegzetes, rizsszalmából készült „shimenawával” (標縄), mely a legnagyobb ilyen jellegű képződmény egész Japánban. A szentély alapításának pontos ideje nem ismert, egyes feljegyzések azonban már a X. században is említést tesznek az itteni épületekről, a korábban többek közt „Kizuki Taishaként” (杵築大社) is ismert épületegyüttes pedig Meiji császár uralkodása alatt (1867 – 1912) kapta az „Izumo Taisha” megnevezést. A látogatók által először megpillantható imaterem egyébként a szentélyek hagyományos elrendezését követi, így az imaterem jellemzően a főépület előtt helyezkedik el.

A szentély főépülete előtt található, „Kaguradenként” (神楽殿) is ismert imaterem vallási rendezvények, házasságok színhelyéül is szolgál.

A szentély főépülete előtt található, „Kaguradenként” (神楽殿) is ismert imaterem vallási rendezvények, házasságok színhelyéül is szolgál.

A néhány órás várostemplomnézést követően kellemesen elfáradva estünk be egy szimpatikus don és yakiniku falodába, hogy a nap során felemésztett energiát pótoljuk, fejenként mindössze 850 yenért.

Yakiniku rizzsel, miso leves, savanyú uborka és daikon.

Yakiniku rizzsel, miso leves, savanyú uborka és daikon.

Utunk végeztével természetesen ismét vasúton vettük az irányt a „Keleti Főváros” felé, ám az utazásunkat lebonyolító „Sunrise Izumo” éjszakai vonatot már legalább egy videó és egy blogbejegyzés keretein belül is kiveséztem.

Japán fővárosa: Tokyo – Még több templom és macskávézó

Az üdítő és eseménymentes éjszakai vonatozást követően az Izumoshiban tapasztalt kellemetlen időjárásnak nyoma sem volt, így néhány órás tokyoi átszállásunk idejére az evésen kívül az alapértelmezett látnivalókat, úgy mint Senso-ji, Zojo-ji, Tsukiji stb. is beterveztük. A reggeli kávé felhajtása után így a Senso-ji felé nyomultunk, ahol kb. 4 éve jártam először. Akkor még Tokyo gyakorlatilag minden négyzetcentiméterét végigfotóztam, hiszen nem is gondoltam, hogy egy napon, ha nem is mindennapos kirándulás részeként, de relatíve elérhető közelségben leszek Japán fővárosához. A távolságot azonban annyira nem bánom, hiszen az óriási város így minden alkalommal nyújt valami különlegességet és mindig hasonlóan izgatottan vethetem bele magam a forgatagba.

A Taito kerületben létesített templom nemcsak Asakusa, hanem valószínűleg egész Tokyo egyik legnépszerűbb látványossága, mindemellett pedig remekül bemutatja a japán nyelv azon szépségét, hogy hogyan lehet ugyanazoknak a karaktereknek többféle olvasata is. (Ti. a templom nevét adó „浅草” „asakusa” és „senso” olvasattal is értelmes, előbbi azonban a környék, utóbbi pedig magának a templomnak a neve.)

A templom területének főbejáratát képező „Hōzōmon” (宝蔵門).

A templom területének főbejáratát képező „Hōzōmon” (宝蔵門).

Séta közben így épp azon morfondíroztam, hogy anno, a Japánban tett első látogatásom alatt mennyire taszítónak találtam a cukormentes árpateát, amit nagy lendülettel megvettem az első Lawsonban, most meg házi puer teát szürcsölgetek a kora őszi melegben. Asszony a mámorító építészeti különlegesség és természetesen a helyi shuin begyűjtése mellett a közeli „bazársort” is szemügyre vette, ahonnan végül egy-egy zsák „tsubuan” és „koshian” társaságában távoztunk. (Az „an” (餡) az ún. azukibabból készült paszta, melyek közül előbbi a babszemek héjának megsértése nélkül, óvatos főzéssel készül, míg utóbbi ennek gyakorlatilag teljes ellentéte, hiszen a bab héjának eltávolítását követően azt pürésítik.)

Mindez gyakorlatilag közvetlenül a Tokyo Skytree lába alatt terül el, utóbbit leginkább a tömeg miatt nem sikerült még felkeresnem. Tervben volt egyébként, hogy a szintén közelben található Ganso „shokuhin sanpuru” üzletét is felkeresem, ám azt ezúttal zárva találtuk, úgyhogy lakásom egyelőre DIY „fake food dekorációtól mentes marad. Miközben azon gondolkodtam, hogy a Gujo-Hachiman környéki „felkapottálkaja-manufaktúrát is felkeresem, lassan áthelyeztük tömegközéppontunkat a Shinagawa állomás közelében található Zojo-ji, a Senso-jinál nemkevésbé illusztris földjére.

A Zojo-ji főépülete, háttérben a Tokyo Tower.

A Zojo-ji főépülete, háttérben a Tokyo Tower.

A Zojo-ji szintén nem maradt ki sem a 2012-es, sem a 2013-as szórásból, így örömmel konstatáltam, hogy évekkel később a Wolverine c. film egyik színhelye még mindig egyben van. A császári japán hanyatlását és a második világháborús bombázásokat Tokyo legnagyobb részéhez hasonlóan a Zojo-ji templom is megsínylette, így az épületek jelentős része megsemmisült, az új főépület is csak 1974-ben készült el, noha a templom története egészen a XIV. századig nyúlik vissza.

A kelet felé néző Sangedatsumon” (三解脱門) főkapu így a komplexum egyetlen, eredeti mivoltában fennmaradt része, mely 1622-ben készült el, míg a templom területe emellett végső nyughelyéül szolgál a Tokugawa sógunátus több császárának is. A kis, felöltöztetett jizo (地蔵) szobrok ugyan jópofának tűnnek, ezek azonban a különböző okok miatt elvetélt gyermekeknek állítanak emléket.

Felöltöztetett jizo szobrocskák, melyek a meg nem született gyerekeknek állítanak emléket.

Felöltöztetett jizo szobrocskák, melyek a meg nem született gyerekeknek állítanak emléket.

A templom bejárása és természetesen a kötelező shuin megkaparintása után némi könnyű harapnivaló után néztünk, melyet a Tsukiji (külső) halpiac egy véletlenszerű egységébe szerveztük. A közhiedelemmel ellentétben a Tsukiji éttermei nem kizárólag sushit és más halételeket kínálnak, hiszen a külső piacon, mely egyébként a tényleges halpiac színhelyéül szolgáló vásárcsarnokkal és aukciós házzal ellentétben 2018. október 6. után is ugyanott várja a látogatókat, a friss lazac, makréla és Hexagrammos otakii (tényleg ez a neve, bár a japán „ainame” talán magyarul is könnyebben emészthető) mellett kiváló marha, disznó és csirke ételeket is találunk.

Választásunk ezúttal így egy szimpatikus, donburit terítő falodára esett, ahol dashimakival, shiitake gombával és más zöldségekkel felütött lazacos don társaságában múlattam az időt, annak ellenére, hogy a felvezetést követően biztosan arra gondolt az olvasó, hogy nem halas kaját fogok bemutatni.

Lazacos don látképe.

Lazacos don látképe.

A délutáni kávé okán egy másik, trendibb szaküzletet is felkerestünk Akihabara közelében, mely a „macskás” vonalat követi. Asszonynak egyébként különös mázlija van Japánban a helyi macskaimádattal, hiszen a millióegy macskás tematikájú szolgáltatás és termék mellett pl. a 2011-es cunami által ledarált Tashirojima és a Seto-beltengerben található Aoshima is várja a macskás látogatókat. E helyek közül azonban ezúttal egyik sem került terítékre, helyette viszont elszopogattunk egy-egy kellemes macskávét.

Macskákkal dúsított latte.

Macskákkal dúsított latte.

Ha valaki egyébként még jobban át akarja érezni a trendi japán / tokyoi hangulatot, az nyugodtan felkeresheti az ún. „maid cafék” (メイドカフェ) egyikét, ahol így szobalánynak öltözött felszolgálók várnak bennünket (semmi pajzánságra nem kell gondolni), akik minden kiérkező fogást gondosan „felszenteltetnek” a vendéggel. Az alábbi videóban egyébként Abe Hiroshi (a Japánba látogató pl. a JAL plakátjain találkozhat vele először) közreműködésével nyerhetünk bepillantást egy ilyen létesítmény működésébe.

A mozgalmas tokyoi kóválygást követően elcsigázva vonultunk ki Ueno állomására, hogy az egyik késő délutáni shinkansen járattal Aomori városáig, utazásunk következő állomásáig vágtázzunk nagysebességgel.

Aomori – Almák és fokhagymák földjén

Kecskemét japán testvérvárosára két teljes napot terveztünk, így az esti érkezésünket követően másnap kora reggel feszülhettünk neki a helyi nevezetességek (egy részének) megismerésének, mely természetesen a lehető leghagyományosabb reggelit kínáló egyik helyi halpiacon indult. Bár méreteiben és népszerűségében messze elmaradnak fővárosi társaiktól, az aomori halpiacoknak sincs sok szégyellnivaójuk akár élő tarisznyarákot, akár csak egy egyszerű, fehér ember által is értelmezhető étkezést szeretnénk. Nem véletlenül bővelkednek a helyi árusok a különféle rákokban, hiszen pl. a Mutsu-öbölből kifogott „togekurigani” (トゲクリガニ) egy kifejezett helyi különlegesség, mely jellemzően a januári és tavaszi időszakok alatt érhető el, átlagosan 1500-1800 yenes (kb. 3820 – 4600 forint) kilónkénti áron.

Változatos árakon kínált rákcsodák az egyik aomori halpiacon.

Változatos árakon kínált rákcsodák az egyik aomori halpiacon.

Reggeli után az Aomori állomás közelében található Hakkoda Maru hajómúzeumhoz sorakoztunk, hogy fejenként 500 yenért bebocsájtást nyerjünk a Seikan-alagút előtti Honshu-Hokkaido vasúti közlekedés és a prefektúra kvázi védjegyévé vált almák történelmébe. A vasutas részről bővebben itt lehet olvasni, az almákról pedig alant…

A japán almatermesztés mintegy 50%-át adó, közel 21400 hektárnyi aomori almafarm 2012-ben mintegy 446000 tonnával vette ki részét az országos mennyiségből, ám ebből mindössze 14900 tonna került exportra, elsősorban Tajvanra. A helyi almatermesztés így közel 130 éves múltra tekint vissza, hiszen a Meiji-kor első „kísérleti” almafa csemetei 1888. áprilisában bukkantak fel a helyi önkormányzat kertjében némi cseresznye, barack és japán körte társaságában.

Almaárus modellje a Hakkoda-Maru belsejében.

Almaárus modellje a Hakkoda-Maru belsejében.

Az almatermesztés azonban nem indult kifejezetten zökkenőmentesen, hiszen az ültetvényeket különböző kórokozók ritkították, így 1917-ig mintegy 2000 hektárnyi almafát semmisítettek meg, a második kísérleti fázis eredményei így csak több éves csúszással futottak fel ismét. A II. világháborút az almaültetvények is megsínylették, ám ezt követően az almatermesztés akkora üzletté vált, hogy bevezetésre került az „almaadó”, illetve 1945-től kizárólag almát szállító tehervonatok is indultak Aomori és a tokyoi Akihabara között, melyek 36 óra alatt juttatták el a friss gyümölcsöt a fővárosi háztartások asztalaira.

Whisky, senbei, sake és Mitsuya Cider az 1970-es évek címkéjével. Almás vonatkozásban ez utóbbi lehet érdekes számunkra, hiszen az évek során gyakran 10-20% almalevet tartalmazó, limitált kiadású termékek is eljutottak a boltok polcaira, a „cider” megnevezés ellenére azonban az alma nem állandó összetevője ezen italnak.

Whisky, senbei, sake és Mitsuya Cider az 1970-es évek címkéjével. Almás vonatkozásban ez utóbbi lehet érdekes számunkra, hiszen az évek során gyakran 10-20% almalevet tartalmazó, limitált kiadású termékek is eljutottak a boltok polcaira, a „cider” megnevezés ellenére azonban az alma nem állandó összetevője ezen italnak.

Napjainkban az aomori almát a helyi „ciderek” mellett természetesen gondosan csomagolva továbbra is megtalálhatjuk az üzletek polcain, ám egy-egy szebb darab akár 1-2000 forintot is kóstálhat. Ha valaki olvasta a Kansaios bejegyzést, akkor az beláthatja, hogy a wakayamai barackárak tükrében ez nem is annyira elképzelhetetlen.

Japán almák gondosan összeállított kompozíciója.

Almák gondosan összeállított kompozíciója.

A Hakkoda Maru belsejében ezen felül eredeti mivoltukban fedezhetjük fel a hajó valamennyi részét, kezdve a parancsnoki hídtól a géptérig.

Kilátás a Hakkoda Maru hídjáról.

Kilátás a Hakkoda Maru hídjáról.

Nemzetközileg (még) kevésbé híres ugyan, de az Aomori prefektúrában termesztett fokhagyma az almához hasonlóan nagy elismertségnek örvend, különösen az ún. fekete fokhagyma (黒ニンニク, kuro ninniku), melyet a hagyományos, fehér fokhagyma néhány, általában 3-4 hetes érlelésével állítanak elő, pusztán természetes kémiai reakciókra támaszkodva. Ezo-baromságmentes részletek szerencsére már magyarul is elérhetőek egy ideje.

A Hakkoda Marutól a belváros egy „nyugodtabb” szegletében kialakított Uto szentély felé vonulva, kicsit átérezhettük az igazi, japán kisvárosi hangulatot. Ezért is került idézőjelbe a „nyugodtabb” jelző, hiszen még magyar viszonylatban sem találni különösen forgalmas, zsúfolt helyeket, még az állomás közelében sem. Az állomástól kelet felé húzódó Shinmachi-dori utat mindkét oldalon bankok, egy-két szálloda, éttermek és kisebb üzletek szegélyezik, ráadásul a járda felett tető is helyet kapott, így Szingapúrhoz vagy Kuala Lumpur egyes részeihez hasonlóan akkor sem ázunk rommá a kandírozott almás termékek böngészése közben, ha épp nincs nálunk esernyő.

Utcarészlet Aomori belvárosából.

Utcarészlet Aomori belvárosából.

Aomoriban egyébként korábban már többször is megfordultam, ám többnyire szinte csak a Hokkaido felé tartó vonatjárat indulásáig időztem a városban. Utoljára erre 2015. januárjában került sor, melynek során első kézből tapasztalhattam meg, hogy mit is jelent Japán északi részén a tél.

A fenti utcarészlet téli változata közel ugyanott.

A fenti utcarészlet téli változata közel ugyanott.

Asszonykám bezzeg még havat sem látott életében és ha szóba kerül a hó, ezt mindig tudtomra is adja, igaz, a közép-európai pusztító tízen akárhány fokokat is már meglehetősen rosszul viselte. Érdekes… Én bezzeg már sosem fogom megtudni, milyen lehet úgy felnőni, hogy a hóhoz nem képzelem hozzá automatikusan az annak ellapátolásával járó fáradalmakat, a nagykabátot és a 0°C-nál kisebb hőmérsékletet.

A havas élményeim ecsetelése közben lassan el is érkeztünk az újabb shuin lelőhelynek számító Utou szentélyhez, mely egy, a főútról leágazó kisebb utcáról közelíthető meg. Az Ingyo császár uralkodásának (412 – 453) idejére visszanyúló történelemmel bíró, az orrszarvú alka (japánul: ウトウ, 善知鳥) nevű madárfaj után elnevezett szentély nem véletlenül viseli e madarak nevét, hiszen a japán átírásban szereplő „” a jót, a „” a felsőbb, isteni tudást (lásd még: jnana), a „” , mint madár pedig az ég és föld közötti kapcsolat megtestesítőjét szimbolizálja. A szentély területén ezen kívül helyet kapott az Arakawa- és Nyunai-folyók által táplált egykori öblöt és annak egy szigetét szimbolizáló Utou-tó, valamint a halászok jó szerencséjét és biztonságát elősegítő Benzai-tengu (弁財天宮), utóbbit még 1641-ben, Meisho császár uralkodása (1629 – 1643) emelték.

Az Utou szentély, mondhatni a hagyományoknak megfelelően, többször is a lángok martalékává vált. A napjainkban is megtekinthető, myojin-zukuri (明神造り) stílusban helyreállított szentély főépülete 1954. októberében, míg az imaterem 1964. augusztusában készült el. A képen ez utóbbi részlete látható.

Az Utou szentély, mondhatni a hagyományoknak megfelelően, többször is a lángok martalékává vált. A napjainkban is megtekinthető, myojin-zukuri (明神造り) stílusban helyreállított szentély főépülete 1954. októberében, míg az imaterem 1964. augusztusában készült el. A képen ez utóbbi részlete látható.

Az aomori tengeri kütyüs, almás tematikájú tevékenységeket hátrahagyva először Sendai-ig, majd a Senzan vonalon át Yamagatáig suhatunk, ahonnan újabb átszállást követően, a korábban már szintén bemutatottToreiyu Tsubasa”, ashi-yuvel (lábfürdővel) felszerelt kirándulóshinkansennel jutottunk el a Ginzan-onsenig közlekedő busz végállomásának számító Oishida városáig.

Obanazawa mélyén

A relatíve kevés idegen nyelvű kiírás viszonylagos képet adott a külföldi turisták várható számáról, hiszen mind a menetrend, mind a díjszabás csak japánul volt elérhető. A fürdőig tartó buszút, mintegy 30 percet és irányonként 700 yent vett igénybe, na, de busz önmagában sem volt semmi…

Az Oishida vasútállomás és Ginzan-onsen között közlekedő busz.

Az Oishida vasútállomás és Ginzan-onsen között közlekedő busz.

A relatíve kacskaringós útnak és az ázsiai vezetési stílusnak köszönhetően enyhe tengeribetegséggel léptünk ki az onsen verőfényes Nap által beragyogott aszfaltjára, ahonnan némi sétát követően értük el puccosan hagyományos ryokanunkat. A Ginzan folyó partján kétoldalt kialakított fürdők és hotelek közt járva az ember igazán távol érezhette magát bármiféle nagyvárosi nyüzsgéstől, illetve szerencsére a környék megmenekült attól a „hotel boomtól” is, mely pl. az emiatt híressé vált Kinugawa-onsent napjainkra egy fél szellemvárossá változtatta.

Egy-két beton csoda természetesen itt is elvegyül a hagyományos, favázas épületek között, de a hely relatíve jól megtartotta a többszáz éves hangulatot.

Ginzan-onsen részlete.

Ginzan-onsen részlete.

Kiváló fekvése ellenére a Ginzan-onsen sem üdülőparadicsomként indult, hiszen a 15. századtól kezdve elsősorban az ezüstbányászatáról vált ismertté a hely (innen a helyszín nevét adó „ginzan” (銀山), mely japánul „ezüst hegyet” jelent). A bányászat a 17. század végén, 1689-ben megszűnt és a környék ipari jellege a „turizmus” felé mozdult, megjelentek az első szállások, fürdők. A vidéket 1913-ban egy komolyabb áradás sújtotta, ekkor az eredeti épületek többsége megsemmisült, ám a helyreállítási munkálatok sem várattak sokat magukra. A sokat megélt fürdő végül 1983-ban, az Oshin c. drámasorozat által tett szert országos ismertségre, mely azóta is töretlenül vonzza a különböző vastagságú pénztárcával rendelkező utazók tömegeit.

Nagy izgalmakról így nem tudok számot adni, a tatamis szobáért a közelben lévő szállások alacsony számának tükrében kicsit mélyebben a zsebünkbe kellett nyúlnunk, ám ezért természetesen korlátlan fürdőhasználat, vacsora és reggeli és egy üveg „welcome sake” is járt.

A felszolgált, degusztációs menüket megszégyenítő vacsora menüsor egy darabkája.

A felszolgált, degusztációs menüket megszégyenítő vacsora menüsor egy darabkája.

A vízcsobogással és az éjszaka kihalt utcán hátborzongatóan lengedező szél hangjának ölelésében egy pihentető alvást követően a reggeli órákban sorakoztunk fel a távozáshoz, melynek során a már bemutatott busszal tértünk vissza Oishida állomásáig. Innen végül egészen Tokyoig, egy baráti találka és egy utolsó okonomiyaki vacsora színhelyéig vonatoztunk, mielőtt visszatértünk volna a messzi, déli búvóhelyeinkbe.